Laptop nélkül nehéz az élet, legalábbis a bloggolás szempontjából, de ezt talán már mondtam. Az elmúlt hétvége csendes agóniával telt, ledöntött az influenza (nem a madár), aztán úgy döntöttem, mégis meggyógyulok. Ám a budapesti – a MTA és a DUNA TV által szervezett – autonómia-konferencia kimaradt az életemből, nem volt erőm elindulni.

De maradjak egy gondolat erejéig február 1-nél. Csikorogva újraindult a parlamenti gépezet. Érdekes az együttes frakció-ülés. Kesergünk a Parlament eddig soha nem látott mélyrepülésén, már ami a közvélemény előtti imidzset illeti. Meg különben is. Nagy az egyetértés abban, hogy ez nem véletlen és a tét maga a parlamenti demokrácia, melyet a PSD-állampárt után a narancssárga (fél)elnöki rendszer más eszközökkel ugyan, de tovább erodál. Hajlok arra, hogy elfogadjam azok álláspontját, hogy a jelenlegi helyzet sokáig nem tartható, kitörést csak előrehozott választás jelenthet. Ennek legalkalmasabb pillanata az EU-országjelentés utáni hónap (május-június). A kollégák nagyrésze nem így látja. Meglátjuk.
Markó elnök rangsorol: előszőr van közösség, aztán az előbbi szavazatával van parlamenti képviselet, majd ennek szavazatával van kormányzati képviselet. A működő gyakorlat éppen fordított fontossági sorrendet mutat. Érdekes téma, érdekes helyzet, bár nem rendkívüli. Azért nem szabad beletörődni.

Otthon maradván a hét végén, maradt idő tovább bonyolítani a Magyar Kollégium programot. Biztatóan alakul a megegyezés a Temesvári Római-katolikus Megyéspüspökséggel, muszáj annyira összeszednem magam, hogy megnézzem a Püspökség által ajánlott újabb helyszínt, az egykori Szent Franciska árvaház épületét, amelyben jelenleg egy földtani és agrárvegyészeti kutatóintézet működik. Meglátni belülről is és megszeretni, egy pillanat műve volt. Nem oktatási, sem egészségügyi intézmény, a törvény csak ezekre szab maximális (5 éves) türelmi időt a tényleges restitucióra. Tehát elméletileg lehetséges az átvétel a rendelkezésünkre álló kb 9 hónapos határidőn belül. Ezt megoldandó, a csapat rám osztja a feladatot, meg vagyok tisztelve. Markó Attilát el is kezdem zaklatni azon melegében, biztató híreket kapok tőle, az ingatlan visszaszolgáltatásáról szóló elvi döntés már megszületett, a végleges határozat meghozatala a Restituciós Bizottság napirendjén van. A dolog nehezebb része: pénzt szerezni a Mezőgazdasági Minisztériumtól a kutatóintézet elköltöztetésére. Nem lesz könnyű, de a többség reménykedik. Azért a másik alternatívát, a Kós Károly Közösségi Központ telkére épített zöldmezős (kertes) változatot sem vetettük el.

Vasárnap tovább lábadozom, hétfőn elbliccelem a reggeli gépet Bukarestbe, ez azt jelenti, hogy bliccelve a délutáni frakcióülés is. Nem szép dolog, Markó Béla osztályfőnök bácsi a múlt heti együttes szeánszon rótta meg preventíven a társaságot.
Úgy tűnik, túlélték a hiányomat, nem volt nekik könnyű.

Kedd, február 7. – szokásos parlamenti nap, az újdonság számomra az elektronikus szavazási módszer beindulása. Kicsi dolognak tűnik, de nem az: szerintem alapjaiban változtatja nem a parlament működését. Amennyiben bármikor nyilvánossá tehető szavazatunk egy konkrét kérdésben, jobban meggondoljuk, melyik gombot nyomjuk. Vagy naiv vagyok? Nem hiszem. A közeljövő botrányai valószínűleg majd igazolják tézisemet a képviselői felelősség látványos növekedéséről.

Itt megállok, útjára emgedem a szöveget, a mai (szerda, febr.8.) nap történéseiről (bizottsági ülés – CNSAS-törvény vitája, újabb PER-konferencia a kisebbségek jogállásáról szóló törvényről, RMDSZ-frakciók – Ügyvezető Elnökség csúcstalálkozó) később írok. Az előzetessel csak csigázni akartam az érdeklődést, a műfaj szabályainak megfelelően. Vagy ez nem délamerikai TV-sorozat? Helyenként a valóság alulról súrolja ezek színvonalát.

Lassan-lassan kezdek visszarázódni a régi formába: az elmúlt hét sűrű volt eseményben, reményben.

Kezdjük azzal, hogy kedden, január 24-én ismét a Magyar Kollégiumról ábrándoztunk a temesvári egyetemi elit egy részével, most már kicsit konkrétabban. Mit akarunk, mit lehet és ha igen, miért nem? (vagy fordítva). Jól alakult a beszélgetés, bár Bodó Barna és Erdei Ildikó profi vitaindítója (három pillér: kollégium, képzési központ, kutatóműhely, elitképző, külső-belső tagok, alternatív programok, stb.) után a jelenlevő egyetemiek főleg saját helyüket keresték a projektben, de azért merültek fel jó ötletek. A fokozódó lelkesedés akkor hagyott alább, amikor kiderült, hogy a kollégium az épülő – Makovecz Imre által tervezett – Új Ezredév Református Központtal mégsem házasítható össze, bár ebbe az elképzelésbe már többen beleszerettünk. Új megoldást kell találni a kivitelezéshez. Dolgozunk rajta. Ötletek és felajánlások a kollégium szerkezetére és működésére továbbra is jól jönnek, várom őket, közvetlenül privátban vagy a nyilvánosság előtt is, vázlatosan vagy részletesen, köszönve az eddig kapottakat.

Csütörtök, január 26. délelőtt, Kolozsvár, az EMNT ÁB ülése. Véglegesítjük az első negyedév cselekvési tervét, illetve sokadjára elakadunk azon, hogy az EMNT és az SZNT közötti viszony továbbra is bizonytalan, nem működik az egyeztetés. Nyílt titok ez már, azért is írok róla ehelyt. Adunk még magunknak és a megegyezésnek egy – “utolsó utáni még egy”(copyright by Sz.G.) – esélyt, üljön össze a két testület vezetése a közeljövőben, próbálkozzunk közös nevezőt kialakítani. Azért bosszantó a helyzet, mert mindkét testületben elkötelezett autonomisták ülnek és a pályák is konvergensek. Inkább az emberi tényezővel van a baj, erős egyéniségek, erős – dogmába hajló – meggyőződések, de nem folytatom…

Érdekesebb a délutáni autonómia- egyeztető kerekasztal. A nép, az istenadta, régóta áhítozik arra, hogy a nagyok ott fenn egyezzenek már meg és minden hírt, amely erre mutat, reménykedve fogad. Egyezséghez vagy bölcs, vagy egyenrangú felek kellenek. Jelenleg nincs így, az RMDSZ vezérkar még mindig től erősnek érzi magát (erős is!) az egyezkedéshez. A kisebbségek jogállásáról szóló törvény eddigi kudarca még nem volt elég a jobb belátáshoz, bár az is előrelépés, hogy legalább mímelték a tárgyalás szándékát és elküldték szegény Székely Istvánt homokzsáknak (amúgy nem lett az, innen is látszott, hogy a jelenlevő egyháziak és civilek, de még az MPSZ is valóban kereste egy dialódus keretét). Nagy a bizalmatlanság minden körben, félnek Tőkés vélt radikalizmusától, ezért az elején a politikán kívüliek tartózkodóak. Aztán sikerrel oldjuk a görcsöket, elindul a beszélgetés. Mindenki egyetért az egyeztetés szükségességével, de még keresni kell a hatékony formát. Kezdetnek nem rossz, bár illúzióim nincsenek. Néha azért elábrándozom azon, hogy húzunk egy vonalat, mindenki tiszta lappal indul és elkeztjük leosztani a feladatokat, ha már létezik közös cél. Vagy nem létezik? Mese az egész? Csak kőkemény csoportérdekek, amiknek sokszor semmi közük a deklarált közöshöz? Felébredek. Helyzetet kell teremteni, hogy a többségnek – az óvatosabbaknak, a fontolva haladóknak – a legkisebb kockázattal az általunk megszabott úton lehessen haladni, ez a feladat.
Megszületik egy szándéknyilatkozat a dialógus folytatásáról, az ErMÁÉrt létrehozásának perspektívájáról. az RMDSZ kivételével mindenki aláírja. Ha nem formalizáljuk, talán mégis…

Este vacsora régi reformos társaságban – RMDSZ-en kívüliek és belüliek – egészen jól megvagyunk. Könnyű lenne, ha csak nekünk kellene szót érteni. Aztán éjfél fele Sziszivel indulunk Nagyváradra, hiszen hajnalban irány Budapest.

Péntek, január 27. Budapest, ügyintézés – ahogyan ezt a szemérmes fordulatot Hunor blogjában olvastam a minap. Jó megfogalmazás, ő sem oszthatta meg az olvasóval, mit intézett ügyet. Azért hasznos beszélgetések voltak régi és új barátokkal, nem jöttünk hiába. Ismét éjszaka utazunk haza, farkasordító hidegben, de ezt már megszoktuk.

Szombat, január 28. Nem sikerült éjszaka továbbmenni Temesvárra, ez reggelre marad. Sietek, mert 11-re vár Újszentesen a Temes megyei Önkormányzati Tanács. A kisebbségi törvényről, illetve az önkormányzati reform csomagról kell beszélnem. Menet közben összerakom a fejemben, összeáll. Plusz bónusz a budapesti tárgyalások eredményeképpen kialakulni látszó EU-pályázási háló. Tetszik az embereknek. A tanácskozás délre bográcsgulyásba fullad, majd pingpongozássá fajul délutánra. Szilágyi Gézával, az újszentesi polgármesterrel játszunk együtt párost. Kikapunk, de jól esik.

Hétfő, január 30. A temesvári római katolikus püspöki helynökkel találkozunk restituciós ügyeket tárgyalni. Alakulnak a dolgok a visszaadott ingatlanuk ügyében. Javaslom, dolgozzunk ki hosszútávú startégiát az ingatlanok felhasználásáról, ne haggyuk egyedül az egyházat ezzel a gonddal. Meglepően nyitott és biztató a válasz. Magyar Kollégium ügyében nem találunk végleges megoldást, de felmerül új alternativa is.
Aztán fogadóóra – igazi reménytelen ügyek, főleg ingatlanpanamák. Eldöntöm, írok a rendőrségnek átiratot, vizsgálódjanak.
Majd rohanok a rádióba, a magyar adásnak készítünk felvételt az Autonómi-egyeztető kerekasztalról és a parlamenti ülésszak kezdetének reményeiről. Mert a remény hal meg utoljára. Vagy a kétségbeesés?

Kedves Világ!

Minden kósza híresztelés ellenére, nem vesztem el, még megvagyok. Sőt, most már itt is. annyira régen nem írtam, hogy alig találtam meg a menüben az írást. de aztán hirtelen megvilágosodott minden, előjött a tudatalattiból, ahol eddig mocorgott.

Jó volt ez a néhány hét lustálkodás, közvetlen intellektuális munka nélkül, mint amilyen ez a bloggolás. Az is jó volt, hogy sokan (jó, na, legalább tizen) jelezték, hogy hiányzok nekik. Mármint a szövegem a Transindexen. Tehát legalább ennyien olvasnak! A lustálkodásnak Kelemen nagyfőnök vetett véget, amikoris egy határozott smsben rámkiabált: “Kéne egy kicsit bloggolj!” “Mert ha nem, levesszük a linkedet” – ezt nem mondta, csak gondolta, szerintem. Megértettem a diszkrét célzást.

Tehát kitört az újév, kellene kezdeni vele valamit, mert különben nyomtalanul elmúlik. Vannak tervek meg remények. Például a JEA. Az első januári hétvégén Kolozsváron jártamban az Igazgató Tanács tervezgette a jövőt egy kicsit. Ha éreztek valami jót a JEA körül a következő hónapokban, jusson ez a mondat eszetekbe. De ne igyunk előre a medve bőrére.

A másik nagyratörő projekt erre az évre a Magyar Kollégium Temesváron. Régi álom: egy elitképző intézmény, ahol össze lehet gyűjteni tehetséges, a közélet iránt affinitást mutató fiatalokat. Akik látnak még a Bánságban magyar jövőt. Akik közül néhányan tovább védik a temesvári hídfőállást. Végre az Apáczay Közalapítvány január közepén kiírta a pályázatot erre is. Erre még visszatérek részletekkel, izgalmas a feladat. Most éppen azon munkálkodom, hogy rámozdítsam a témára az arra érdemes temesvári szellemi elitet.

Közben január 15. és 19. között Németországban jártam parlamenti küldöttséggel. Garmisch-Partenkirchen, amerikai katonai támaszpont, George C. Marshall European Centre for Security Studies, Conference forMediterran Dialogue. A Földközi-tengeri övezet biztonságpolitikai stratégiája. Mit keresett ott egy romániai parlamenti küldöttség, nem igen derült ki, de számomra érdekes és tanulságos volt. Ígérem, írok még róla, csak tisztuljon le a fejemben az egész.

Most megyek találkozni a temesvári hagyományőrzőkkel. Folyt. köv., ezentúl gyakrabban.

Péntek délután, ismét hullámzik a világ, ugyanis sikeresen hazaértem Bukarestből, kocsival, az új luxus-limuzinnal, ahogyan valamely parlament-barát sajtótermékben olvastam a minap. Egészen jól gurul, csak Bukarest van messze a centrumtól – Temesvártól.

Közben szerdán (dec. 21-én) megjártam Budapestet, a nagyszentmiklósi Pro Bartók Társaság küldöttségével, a jövő évi Bartók-rendezvények (125. születésnap) sikere érdekében lobbiztunk, szeretnénk a szülővárost is feltenni a Bartók-év rendezvényeinek térképére Budapest, Pozsony és New York mellé. Akár sikernek is el lehet könyvelni, találkoztunk a magyar kulturális miniszterrel, illetve a NKÖM Nemzeti Évfordulók Titkárságának vezetőjével. Óvatos ígéreteket kaptunk a Muzsikás&Sebestyén Márta koncert, valamint a Szegedi kortárs Balett Csodálatos Mandarin-előadásának megtámogatására és összejöhet egy román-magyar kulturális miniszteri csúcs is Szentmiklóson. A Bartók-életműnek igen jó szimbolikus töltete van a magyar-román barátkozás szempontjából is, ki kellene használni az alkalmat valami konkrétum elérésére, ne csak a gesztusoknál maradjunk, bár annak is megvan a fontossága. Ezen még dolgozni kell. Társaim lelkesek a miniszteri igéretektől, én nem annyira, túl jól ismerem a rendszert: az osztogató politikum és a hiszékeny civil szféra viszonyát. Azért most én is reménykedem, hogy nem jártunk hiába. Átadok Bozóki miniszternek Bodó Barna megbízásából egy sorozatot a “Romániai Magyar Évkönyv” összesből, mondom, biztos érdekli, hisz egykor politológus volt. Látszik rajta, hogy örül neki. Még lehet újra az, mondja. Szurkolok neki a visszatéréshez.

Jártunk a Művészetek Palotájában: lenyűgöző. Eltölt a büszkeség, hogy ilyen van nekünk. A sajátomnak érzem, jó érzés. Merthogy a miénk is, vagy nem?

Az este még Budapesten ér, a Pro Minoritate Alapítvány karácsonyi fogadásán, a Z’Art Galériában. Sok jóbarát, ismerős, főleg egykori, jelenlegi és eljövendő külügyesek, Németh Zsolt csapata és holdudvara. Jó arcok, termékeny beszélgetések, jól esik a sok bíztatás és empátia olyan emberek részéről, akikről nem is gondoltam, hogy ennyire figyelnek dolgainkra. Központi téma a Moscovici-jelentés körüli EP-vita és a kisebbségek jogállásáról szóló törvény sorsa. Egyöntetű a külügyi szakik véleménye az RMDSZ-vezérkar hallgatólagos cinkosságáról az önkormányzatiság elvének kulturális autonómiára cserélésében. Abban is egyetértünk, hogy a worst case scenario a törvény elfogadása, benne a kulturális autonómia névleg, de tartalom nélkül (ezt szeretnék koalíciós barátaink). Akkor most mi a teendő? – kérdezik többen. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy tudom. Azt tudom, hogy ezt meg kellene előzni. Eldöntöm magamban, hogy januárban elkövetek néhány szöveget a kulturális autonómia lényegéről, preventív leleplezésként, ha tartalom nélküli formát kínálnak a népnek, legalább tudják, hogy csalás készül. Körvonalazódik még néhány akció, de erre majd visszatérek. Mindent a maga idejében.

Éjfél, mire Sziszivel elindulunk Nagyvárad felé. Muszáj menni, mert reggel repülni kell vissza Bukarestbe.

Hát ennyire telt most az időből. Még hátra vannak számosan karácsonyi kötelezettségek, így mennem kell. Reményeim szerint az idén még jelentkezem, a két Karácsony között – ahogy református lelkész-barátomtől hallottam – még bloggolok egy kicsit, ha a karácsonyi ebédeket túlélem. Addig is kívánok minden ismeretlen ismerősnek, barátnak, harczostárs olvasónak nyugodt és békés ünnepet, kívül és belül egyaránt.

Temesvár, 2005 december 23.

Na végre ismét gép előtt. Amióta elromlott a laptopom, azóta géphezkötött lettem. Vagy inkább desktop-dependens?
Na mindegy, most hétfő este van, ismét Bukurestben, az egész parlamenti emelet az enyém. Kicsit még hullámzik a környezet, mert hajnal óta 12 órát jöttem kocsival Temesvárról, bánsági hóviharos reggelen, olténiai napsütéses délelőttön és ködös regáti autópályán. Mire ideértem, a parlamenti munkálatok már a végefelé jártak. Nem mintha vesztettem volna valamit. Kimaradt az életemből egy frakcióülés, ma tehát nem szidtak meg, vagy ha igen, a távollétemben. Ezt pótolandó, Márton Árpáddal barátságos eszmét cserélünk a kisebbségek jogállásáról szóló törvény újdonságairól. A dolgok teljesen biztatóan alakulnak: egy paritásos koalíciós munkabizottságban (frakciónként 2 ember, azaz összesen 10 a kisebbségek frakcióját is beleértve) cincálják darabokra. Ennyit arról, hogy mi ne nyújtsunk be módosító indítványokat, hogy ne ingereljük vitára a koalíciós partnert. Árpi egy idő után ideges lesz, pedig csak barátságosan érdeklődök, mi a további teendő. Kiböki: össze kellene fogni, a teljes magyar közösség, egyemberként, de így, hogy Szász Jenő, Csapó Dr és mások (jelentőségteljesen rám néz) fűrészelik tervezetet, nem lehet. Mondom: tetszettek volna az elején erre gondolni, amikor a szöveg alakult, emberszámba venni az RMDSZ-en kívülre szakadt csoportokat, nem kamarilla-egyezkedéssel szövegezni. Elszabadul a pokol, szakértők pánikszer menekülnek közelünkből. Dühömben előveszem a napokkal ezelőtt írt szövegemet, amiben az RMDSZ vezérkerának hét ezzel kacsolatos bűnét fejtegetem. Mire kinyomtatom, frakcióvezető már balra el, jobb híján a vitához csendesen tercelő Béres Katinak adom oda. Na, mégsem jöttem be hiába.
Főleg azért mert kell bloggolni a mozgalmas hétvégéről, otthon meg nincs masina. Tehát:

Péntek (dec. 16.) délelőtt otthon, Temesváron: a Temesvár Társaság kerekasztalt szervez a lusztrációs törvénytervezet esélyeiről. Nagyágyú meghívottak: Cristi Parvulescu (Pro Democratia elnöke), Sorin Oprea (“vînătorul de securişti”, a miniszterelnök frissen kinevezett nemzetbiztonsági főtanácsosa), Stejărel Olaru (történész, szintén szekus vadász), Vicor Neuman, stb. Az első órában “hivatásos” forradalmárok zavarognak, világos, hogy diverzió. Aztán elmennek máshová provokálni és ritka jó beszélgetés keveredik ki. Stejărellel megegyezünk, hogy megpiszkáljuk a levéltári törvényt, meg municiót ad egy belügyminiszteri interpellációhoz a levéltári kutatások témájában. A lusztráció kapcsán azért nem vagyunk túl optimisták, bár a PNL vezérkara átvette múltkori javaslatomat, hogy a kormány vállaljon felelősséget az átvilágítás és a lusztráció törvényeiért. Mondom, csapjuk hozzá a levéltári törvény módosítását is, így lenne teljes a triász. Egyetértünk és tudjuk, az esély erre szinte nulla.

Délután Ev. Zilei rendezvény (Axa Timişoara – Bucureşti) – Válogatott cigánylegények innen (TM) és onnan (B), mi az, ami közös, mi az, ami elválaszt? Izgalmas szövegek, vártnál jobban összeáll. Parvulescu kimagasló, mint mindig: Bukarest is az autonómiájáért harcol, nemcsak Temesvár, tehát közös a cél. Két lépésből eljut a regionalizmushoz, aztán egy ugrással a federalizmushoz (regionális parlamentek, minden, ami kell). Falakat dönget. Szót kapok a tartaléklistán, ráerősítek az asszimetrikus regionalizmussal. Elsütöm a Tőkés-féle “politikai asszimilációt” is a bukarestbe szakadt magyar és román erdélyiekről, ül a szöveg, szeretnek. Többen jönnek utána, most kellene regionalista pártot csinálni. Mondom, ez rajtam nem múlik, én majd csatlakozom. Este a vacsoránál ábrándozunk az Ev. Zilei kolozsvári kiadásának igazgatójával, a következő Buk-Tem-Kvár háromszögről, ígérik, tavasszal összehozzák Kolozsváron.
De előtte elrohanok a Kós Károly Közösségi Központba Bolyai János és Einstein találkozásait hallgatni (apám kedvenc témája, egy óra alatt ötórányi információt önt a hallgatóság nyakába, nem győzik), majd Bodó Barna édes gyermekét, a Romániai Magyar Évkönyv 2004-2005-ös kettős számát mutatjuk be. 2000-ben nem gondoltam, hogy megéri a hatodik kiadást, mégis meglett, intézmény lett ebből is. Hunyó vagyok, nem írtam meg az EMNT-sztorit, így sajna kimaradt belőle. Nem baj, jövőre sem veszít aktualitásából, remélem, hogy sőt… Ünnepélyes igéretet teszek magamban, hogy elkövetem.

Szombat (dec. 17.) – Elbliccelem az ún. forradalmárokkal való találkozót, elég volt belőlük a tegnapi diverzió. Elmegyek inkább az Integratio és a Szórvány Alapítványok közös megbeszélésére szórvány-stratégiáról. Erre még a közel jövőben visszatérek, ha élek még addig, most még korai. Különben sem kell mindent a blogolvasó orrára kötni.

Este a Temesvári Rádió kabaréjának nyilvános felvétele Újszentesen. Várakozás feletti produkció, alig benne a fáradt poén. Koczka Gyuri kesernyés humora ül, Pipec (Baranyi László) RMDSZ-tájékoztató paródiája intellektuális élmény, mindenki politikus megkapja a magáét, beleértve magamat is. Ha nem így lenne, az lenne a baj (aki nincs benne a kabaréban, az nincs). Utána a hagyományos nyíroskenyér-fogadás, barátkozunk.

Vasárnap (dec. 18.) – évfordulós istentisztelet a belvárosi református templomban. Jó a püspök prédikációja, régen hallottam, ismét formában van, bár nem bántotta az RMDSZ-t csak közvetve, a sorok között. Már ő sem a régi? Utána koszoruzás előtt, a templom-kapuban hagyományosan én szoktam szövegelni, most sem úszom meg, bár az idénre nem volt betervezve, a püspök benyom a víz alá. Hirtelen egy épkézláb gondolat jut eszembe, az körül forgolódom: aki 16 évvel ezelőtt Tőkés mellett állt és ma is itt van, annak nem kell magyarázni az elveszett igazságot. Meglepően sokan vannak, pedig az idén nem is szerveztők. Talán így a jó, ha nem szervezik agyon?

Délután kiszaladok Nagyszentmiklósra, a Pro Bartók Társaság által szervezett karácsonyi koncertre, de inkább a jövő márciusi 125. Bartók-évforduló kapcsán tervezgetni. Úgy tűnik, ebből is intézmény lett, bár Szentmiklóson alig van már kinek. Összehoztam egy találkozót Bozóki András miniszterrel, megígérem, hogy velük megyek, már igen húzós lesz Bukarestből visszaérni. Remélem, tudom tartani az ígéretet.

A hajnal ismét úton talál, de ezt már mondtam az elején.

PS: Ha valaki látta hétfőn délután a kereszttüzet a magyaradásban és talált benne szidni vagy dícsérni valót, jelezzen. Akár privátban, akor közkincsként. Előre köszönöm.
TTT

Nem uralom még a bloggolási technikát de előbb-utőbb belejövök. Pl. az előző bejegyzés dátumát elfelejtettem beállítani. Helyesen 2005. december 12.

Akkor jöjjön az érdemi.

Tegnap, azaz kedden (dec. 13.) hirtelen felindulásból elrepültem Kolozsvárra, Tőkés László hívására. Az EMNT kétéves születésnapja alkalmából tartottunk sajtótájékoztatót. Töprengtem egy kicsit, menjek-e, mert estére együttes frakcióülést hirdettek és tudtam, ha elmegyek, délutánra nem érek vissza és majd azt gondolják, menekülök. Azt is tudtam viszont, hogy a püspök és Sziszi mellett a helyem, hiszen az EMNT közös projekt és még nem merültek ki tartalékai, sőt… Mentem tehát, bár karikás szemmel, mert azélőtti éjszaka a parlamentben bütyköltem egy szöveget a temesvári Heti Új Szó Keresztmetszet rovatába a kisebbségek jogállásáról szóló törvény ürügyén, majd a Magyar Kisebbségnek szánt elemzés első vázlatát tettem-vettem hajnalig. Jól esett gyalogolni hajnalban hazafelé, akkor már a kóbor kutyák is belefáradnak a gyanutlan járókelő kergetésébe.

Tehát sajtótáj, várakozás feletti érdeklődés, Sziszivel formában vagyunk, mint a régi szép reformos időkben. Kolozsváron más hangulatú egy sajtótáj mint otthon Temesváron, vagy Bukarestben. Harcolunk a kétnyelvűséggel, aztán észreveszem, hogy egy idő után csak románul mondom. Mérges is leszek magamra de nem mutatom. Jelzik, hogy ne erőltessem, kifutuk az időből.

Délután rövid családi program fiaimmal, majd baráti látogatás a JEA székhelyére. Itt mindig elönt az elégedettség, hogy mégsem hiába telt el az elmúlt 15 év, valami értelmeset is sikerült összehozni.

Reptér, a kötelező egyórás késés, Bukarest by night, rádöbbenek, nem is idegesít már annyira, mint néhány évvel ezelőtt. Ez a politikai asszimiláció jele lenne? Jó lesz önvizsgálatot tartani.

Szerda (dec. 14) délelőtt RTV, Mosonyi Emőke hívott az Össztűzbe (vagy Kereszttűz?). Tetszik a műfaj, jók a partnerek is. Okoskodom az amerikai támaszpontok ürügyén a román kül- és biztonságpolitikáról. A külpol nem igazán az én műfajom, a biztonságpolitikához viszont szép lassan kezdek konyítani. Azért sok még a tanulnivaló e téren is. aztán az obligát kisebbségi törvény. A kérdezők (Marosvásárhelyi Rádió, MASZOL) a végén kicsit frusztráltak, nem voltak elég kemények, mondják. Szerintem korrektek voltak. Lehet, most megnézem magam hétfőn. Ez más alkalmakkor nemigen szokott összejönni, bár igen hasznos lenne megszemlélni a teljesítményt, hátha most lesz rá idő.

Délben-délután ügyintézés: “kijárás”, apró ügyek de időigényesek. Nem az én műfajom, de ezt is kell művelni. Majd átnézem az eheti törvénytervezet-termést, eldobom az eldobnivalókat, félreteszem, amiről úgy gondolom, hogy érdemes foglalkozni valamennyit. Ezeket majd később dobom el. marad néhány, ami a táskámba kerül. Ezeknek jó esélyük van, hogy érdemben átnézzem.
A pingpongozás ezen a héten elmarad, sajnos. Úgy nézem, ismét itt ér az éjszaka a frakcióirodában.

Napok óta – már szinte egy hete – készülök rá, hogy elkezdjem. Nem könnyű műfaj ez a bloggolás. Mármint egy politikusnak, aki szeretné hinni, hogy nem halt ki belőle teljesen az értelmiségi. Vagyis mocorog még benne a leírt szó iránti tisztelet. Ugyanakkor szeretne érdekesnek, eredetinek, őszintének is lenni (látszani?). Merthogy állítólag a bloggolás már ilyen (kellene legyen). Komoly tehát a kihívás. Próbálkozzunk.

Ünnepélyes ígéret, elsősorban magamnak: hetente legalább egyszer ily módon fogok alkotni.

Akkor az elmúlt hétről:

Hétfőn, december 5-én megszidtak a frakcióülésen. Akkor derült ki, hogy mindenféle tiltás ellenére mégis benyújtottam módosító indítványaimat a kisebbségek jogállásáról szóló törvénytervezethez. Három hétig tettem-vettem még a tavasszal, a nagy erdei magyar össznépi villámkonzultáció idején megfogalmazott javaslataimat (transindex is közölte akkor), halogattam a pillanatot, mert tudtam, hogy kiváltom az RMDSZ-mainstream haragját. Tudom, sokan azt hiszik rólam, hogy szeretek konfrontálódni. Akik közelebbről ismernek, tudják, hogy alapjában békés a természetem, és a konszenzusban jobban érzem magam, mint az ütköző-zónában. Ehhez képest az elmúlt 15 év szinte folyamatosan a frontvonalban telt el. Hát ha még szerettem volna a konfrontációt, akkor mi lett volna… Érdekes eljátszani a gondolattal. Tehát megszidtak egy kicsit, másnapra ígérték a nagyobb adagot. Megtisztelő, hogy miattam/értem összeül a nagyérdemű frakció.

Kedd, december 6, hajnali 8.30-kor ismét frakció-ülés. Vagy inkább frekció? Ezt hozta a Mikulás. Ismét megszidnak eljárásilag, meg erkölcsileg. Ez a kedvencem, amikor moralizálnak. De már leszoktam róla, hogy szóvá tegyem: túl jól ismerjük egymást, legalább ilyen zárt körben ne moralizáljunk. És ne ilyen asszimetrikusan. Sokat kibír az ülésterem mennyezete, de sosem lehet tudni. Elmondom ismét röviden szempontjaimat: új helyzet, új taktika. Meg régi elvek, régi barátok elvárásai, saját meggyőződés, stb. Aránylag civilizált a vita. Izgalmas a szakmai része, pl. a kulturális autonómia meghatározása. Szerintem egy közösségi jog, a jogász szakértő-szövegezők szerint képesség (capacitate). Kioktatnak, maradjak a kaptafánál. A jogképesség több mint a jog. Dilettánsoknak nincs mit keresni a szakértő jogászok homokozójában. Elbizonytalanodom egy kicsit. Próbálok érvelni, majd feladom. Ők négy évig tanulták az egyetemen. Pedig igazam van, érzem. Sőt, tudom. Ki szánakozva, ki kárörvendően szemléli a vitát. Arról sem tudom meggyőzni jelenlevő frakciótársaimat, hogy nem helyes, ha az Autonómia Tanács beleszólhat a magánoktatási intézmények igazgatásába. Nem erőltetem. mint ahogy nem várom el azt sem, hogy szeressék javaslataimat a pluralizmusról és a belső demokráciáról. Nem érett még meg erre az idő, mondják, akik nem hallgatnak. Mondom, ebben én nem leszek partner, jöjjön inkább a pártfegyelmi. Egyelőre elmarad, mert elfogy a kvórum a döntéshozatalhoz. Elnapoljuk másnapra, bár mindannyian tudjuk, hogy ezen a héten már nem jön össze. Szomorú vagyok egy kicsit, de aztán elmúlik. Javaslataimat nem vonom vissza.

Péntek, december 9. Már Temesváron, bohóckodás a Nemzeti kisebbségek napja alkalmából. Ami ugyan 18-án van de itt ma tartjuk. Kicsit szánalmas. Az e-vel kezdődő szó, amit nem mondunk ki, de attól még működik, mint vállalkozás. Még nem olvasták módosító inditványaimat. Majd ha igen, már nem lesznek ilyen barátságosak a kollégák. Félek egy kicsit ettől, de valakinek fel kell ezt is vállalni. Miért éppen nekem? Nem tudom. Délután interjúzok a Marosvásárhelyi Rádiónak élő adásban, előtte kicsit készülök, rendszerezem a biztonságpolitikai adatokat, szempontokat, a kisebbségi törvényből már nem kell készülni, azt annyit mondtam már, kívülről tudom. Mégsem eleget. Nem tudom, miért szeretnek a vásárhelyi rádiónál? Vagy nem is szeretnek, csak komolyan veszik a szakmát? Este ökumenikus pingpongozás Újszentesen a katolikus plebánia gyülekezeti termében, jó társaság, két szett között jó beszélgetések. Hajnalban indulok Vásárhelyre, az SZKT-ra.
Szombat, december 10. Megátalkodott szkt-járó vagyok, megszokásból, nosztalgiából? Már rég nem történik itt semmi, mégis eljárok, mint a bűnöző, aki visszajár a tett színhelyére. Hozzászólok, I do my best, de nincs meg az a régi tűz. Parázslik még, talán feléleszthető. Este Kolozsvár, kocsmázás a politológusokkal, jól esik. Másnap autózás haza, Nagyvárad fele, nem tudom soha megunni az utat a Királyhágón át.

Ennyit kezdetnek. Fog ez menni. Vagy mégsem? Fő a határozottság.