április 2006


Captatio benevolentiae:
“Szegény ember elve, haj:
A bloggolás is elmebaj” –
Szilágyi Domokos után aktuálisan. Van benne valami. Vagy inkább drog?

Hétfőn (április 10) este egyik liberális bizottsági társammal együtt átrándulunk a tett egykori színhelyére, a Védelmi Kollégiumba előadni a lopott holmit, vagyis okoskodni a nemzetbiztonságról. Előtte nem voltam elragadtatva az ötlettől, hiszen kis temesvári átszálással szinte egyenesen Budapestről érkeztem – fáradtan és mérgesen – Bukarestbe. Aztán élvezni kezdtem a helyzet diszkrét báját, amint “radikál” magyar autonomista képviselőként a nemzetbiztonságban utazó intézmények káderpalántáinak a nemzetbiztonság aktuális kérdéseiről beszélhettem, beleértve a közösségi autonómiákat is (erről írtam 2002-ben szakdolgozatomat ebben az intézményben). Érdeklődve hallgattak, minden bizonnyal tudták, ki vagyok. Nem láttam ellenséges tekinteteket. Vagy csak gondosan leplezték? Nem hinném.

Kedden sikeresen megbuktattuk – az ellenzék egy része közösen a kormánykoalíció egy részével – a Gyes-törvényt a Képviselőházban. Pontosabban sarkalatos törvényként nem kapott elég szavazatot a kormány erre vonatkozó sürgősségi rendelete. Ez a román törvényhozás egyik jellegzetes paradoxona: a parlament el sem fogadja, el sem utasítja, marad tehát érvényben a kormányrendelet. Ennek alapján jogos a kérdés: minek ide Parlament? Ami viszont a tartalmát illeti, kaptunk néhány hónap haladékot, hogy a diszkriminatív rendelkezéseket eltávolítsuk belőle. Például azt, hogy a GYES feltétele a szülő legalább egyéves munkaviszonya a gyerek születése előtt, vagy az, hogy a negyedik gyerektől felfele már nem jár. Értem én a rációt, ami mögötte van, csak éppen elfogadhatatlannak tartom. Nem az én területem ugyan, de örömmel tapasztalom magamon, hogy fel tudok rajta háborodni.

Közben figyelmem folyamatosan az anyaországi történéseken. Levélváltás ürügyén Dávid Ibolya és pártja szinte nyíltan a baloldalnak kampányol. Amerre járok, akivel beszélek, mindenki háborog, aláír, megkér, hogy továbbítsam keresetlen üzenetét odaátra. A FIDESZnek, hogy ne hagyja magát, Ibolyának, hogy szégyelje magát, Gyurcsánynak… Ezt inkább nem írom le, nem bírja meg a képernyő, vagy a merevlemez. Jó, nem mindenki. Például a MASZOLnak nyilatkozó erdélyi “mértékadó” értelmiségiek arisztokratikusan tartják az egyenlő távolságot a jobb és a mégjobb (vagyis bal) között. Csak a távolságot mérő instrumentum nem azonos mércével mér, így jön ki nekik az azonos távolság. Nem tudom, miért nem lepődök meg ezen.

Szombaton kint jártam Gátalján és Gyéren az árvíz közelében. A gyériek sikeresen bírálták felül a prefektúra okos válságszakértőit, akik a Temesen Csávosnál, a szerb határ közelében ellenőrzöttnek gondolt módon gátat akartak szakítani a nagyobb károkat elkerülendő. Végül nem került rá sor. Ezt megúsztuk, de hogy a következő árhullámkor mi lesz, a jóisten tudja. A helyszínen járva az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy most a helybeliek tudták jól. Szomorú, hogy mennyire nem tanultak az illetékes intézmények a tavalyi katasztrófából.
Gátalján a Berza ismét megmutatta, hogy ezentúl minden évben számolni kell vele. A Magyar utca most is víz alá került, de a házakba most nem jutott a vízből, annál inkább az ijedtségből. A szigetfalvi tiszteletessel bejárjuk az ár altal megérintett helyeket, míg magyaráz, mintha ismét jönne a hullám.

Aztán kitör a Húsvét. Mint az utóbbi években, most is Lugoson vagyunk, az egyész család. Jó együtt lenni ismét.

Bizony felgyűltek az adósságok, a hazai és nemzetközi helyzet közben fokozódik, nem vár a lusta bloggolóra. Nézegetem a határidőnaplót, próbálom utolérni magam.

Rég volt (csütörtük, március 30) és rég nem téma már – míg a felsőház nem teszi ismét azzá – az Emanoil Gojdu/ Gozsdu Manó Közalapítvány létrehozására vonatkozó kormányközi megállapodás alsóházi ratifikációja. Pontosabban ennek kudarca. Egyes értelmezések szerint éppen az én szavazatom hiányzott hozzá. Szerintem nem csak az enyém, de az kétségtelen, hogy az hiányzott: nem nyomtam se igent, se nemet. Ellenállásom mögött csak részben érhető tetten határozott meggyőződés, bár a szavazás előtt néhány perccel még pontosan tudtam, hogy tartózkodni akarok. Aztán a teremben uralkodó hangulat elbizonytalanított, így lett belőle “szavazástalanság”. De erről már vallottam a Transindex riporterének. Nem az eredmény zavar – kétségtelen, hogy a kétoldalú megállapodás diplomáciai megalapozása eléggé gyurcsányos-tariceanus felületességgel történt – hanem a bizonytalankodás. Tanulság a jövőre nézve: higgadt elemzés, következetesség. bármilyen is a külső környezet.

Az április 2-i vasárnapon időközi polgármesterválasztás volt Fényen és a hozzá tartozó Torontálkeresztesen. A községnek alig egyötöde magyar, mégis eddig magyar polgármestere volt az egykori néptanácselnök személyében, FSN/PDSR/PSD szinekben. Ki tudja hányadik mandátuma a tavalyi árvíz utáni zűrzavarnak esett áldozatul. Jelöltünk, Mészáros Pista – tulipános szerelésben – derekasan küzdött. Pénteken (március 31) a templomtéren kampányzártunk a Bokréta néptáncosaival, a fél falu meglepő lelkesedéssel és rendületlenül nézett-hallgatott minket az egyre erősödő esőben – igaz, éppen kenyérosztás készült, arra vártak. De azért minket is szerettek, a táncos legények és leányok népszerűségi indexét alulról közelítettük (amúgy bejutottunk a második fordulóba, ami szép eredmény).

Rövid és eseménytelen bukaresti munkalátogatás (április 3-4) után szerdán délben Antal árpi képviselő kollégámmal elindulunk Budapest felé. Rövid brassói majd marosvásárhelyi megállás után alacsonyan repülünk Kolozsvárig, hogy az Orbán-Gyurcsány vitát ott nézzük meg. Utána nem vagyunk nagyon lelkesek. Vigasztalom a fiúkat: nincs nagy baj, Viktor magától nem tud ilyen gyenge lenni, tehát valami stikli kell legyen a dolog mögött, egy újabb dupla (tripla?)csavar, amit csak azok értenek, akik kitalálták. Tölgyessy Péter megaszonta, hogy ilyen furfangos kampányt még nem látott a világ. Azért a rossz érzés munkál bennem, tapasztalatból tudom, mikor belső énemtől eltérő szerepet kellett eljátszanom, soha nem sikerült meggyőzőt alakítani. Székely István barátom, mint mindig, most is okosat szól: a győztesnek mindig igaza van, a választási győzelem minden kampány-marhaságot legitimál. Várjuk ki a végét.
Átautózzuk – én átalszom – az éjszakát, Zilah majd Szatmárnémeti érintésével érkezünk reggel a Fővárosba. Intravénásan fogyasztjuk a kávét, majd barátokkal találkozunk. Nekem délben jelenésem van a közszolgálati televizorban (MTV2, Határátkelő). Magyarok az végeken, a Temesi Bánságban. Sikerül a fontosabb témákat és üzeneteket (Temesvár mint hídfőállás, elitképző Magyar Kollégium, eurorégió – tartalommal feltöltendő keret, stb) elfogadhatóan elmondani, jut még egy bekezdés a kemény részeitől (kulturális autonómia) megfosztott kocsonyás kisebbségi törvény rémálmának is. Kár, hogy otthon, Temesváron nemigen fogyasztanak ilyesmit, mármint az MTv2-t. Jó találkozni barátokkal (Halzl Józsi bácsi, Szarka László, Orosz Ildikó Kárpátaljáról, Kü Lajos, Kovács Krisztián), a kárpátaljai választásokról beszélgetve rádöbbenek, hogy az ukrán demokráciának milyen rejtett tartalékai vannak. Mi ezt a szakaszt Romániában átugrottuk, pedig a jogállam itt sem piskóta.
Indulok vissza Temesvárra, útbaejtve Szegedet, ahol a polgári oldal választási esélyeit latolgatjuk a polgármester kihívójával, KalmárFeri barátommal egy kávé mellett a FIDESZ-székházban.

A hétvége otthoni dolgokkal telik (fogadóóra, elnökségi ülés, egyebek). Ismét lehangol egy kicsit, hogy mennyire kevés a kommunikációs csatornánk a nagyvárosban egyenletesen szétszórt és közösségileg alig szervezett 25 ezres temesvári magyarság felé. Az elmúlt 16 évben eddig még minden RMDSZ-elnöknek vagy közéleti szereplőnek – jómagamat is beleértve – beleszorult a fejszéje ebbe a fába, amikor belevágta. Ismét felírom a to do list elejére, ki tudja, hányadszor…

Vasárnap (április 9) ismét Budapest. Testközelből kell ezt nézni. Nem csekély a tét. Délután baráti társaságban megtesszük a tippeket, mint négy évvel ezelőtt. Az MDF bejutására csak egyikünk – a politika dolgaiban legkevésbé járatos vállalkozó – tippel, a többiek, az okosok és tapasztaltak, megmosolyogjuk. BZSA barátom emlékeztet egy előbbi fogatásunkra: egy láda sör a tét. Ő mindenképpen jól jár, ha a jobboldal nyer, akkor azért, ha pedig a baloldal, marad a sörökkel. A reformos csapat majdnem teljes felállásban ismét együtt, amint az ilyenkor lenni szokott. Az exitpollok nem tesznek boldoggá, bár kellőképpen ellentmondásosak. Aztán kezdenek érkezni az eredmények és erősödik a deja vu érzés. Mintha ezt már átéltük volna. Árpiból feltör a szociológus, táblázatokat vezet, görbét rajzol. Nincs idegem követni, elmegyek Lázár Imrével beszélgetni az erdélyi települések virtuális kiterjesztéséről a nagyvilágban. Rezonálunk a témára, megállapodunk, hogy nyugodtabb környezetben és időpontban majd részletezzük. Imre csak akkor billen ki rendíthetetlen nyugalmából egy pillanatra, amikor az MDF eléri az 5%-ot. Nagy az öröm, bár vannak józan hangok is. Lehet, hogy Ibolya menti meg a hazát?

Elindulunk Újpestre, a FIDESZ headquarterébe. Közben hallgatom az autórádión Gyurcsányt: “megbukott az egy a tábor, egy a zászló, egy a nemzet”. Bekattan az MSZP alkotmánymódosító javaslata. Nemsokára kapom az smst. Másnak is feltűnt, nemcsak nekem. Idejében érkezünk, Orbán éppen értékel. A lelkesedés nem szárnyal, az üdvrivalgás csak akkor tör ki, mikor megfújja a gyülekezőt másnapra a Várba. Nincs elveszve a meccs, bár a fiúk rendesen megnehezítették a dolgukat. Állítólag Orbán ilyenkor kezdi elemében érezni magát. “Mindössze 75 mandátumot kell megnyerni, ez a múltkor sikerült, miért ne sikerülne most is.” Végignézek a tömegen. Érzem bennük a dühöt, bár nemigen mutatják. Átérzem a helyzetet: soha nem dolgoztak ennyit, soha nem voltak ilyen szervezettek, az eredmény mégsem az, amit vártak. Tudat alatt – egyesek tudatosan is – leginkább saját stratégáikra dühösek. Innen kell felállni és továbbmenni.
Elemzünk egy kicsit a marosvásárhelyi sapientiás gyerekekkel. Megállapítjuk, ha ugyanaz a stratégia – egyedül, szatelitpártok nélkül nyerni – másodszor sem nyerő, akkor lehet, hogy a baj a stratégákkal van és nem a választópolgárokkal. Eszembe jut Székely barátom maximája: a balfogásokat csak a győzelem legitimálhatja.

Múlt szerdán (március 29.) – mint már utaltam rá – a Horia Rusu Alapítvány kerekasztalt szervezett az korrupcióellenes harc és az emberi jogok viszonyáról. Hallgatva az amúgy érdekes, de meglehetősen hosszú lére eresztett szövegeket, jó alkalom volt merengeni egy kicsit arról a dilemmáról, amivel a törvényhozó általában, de Romániábanaz az utóbbi időben az átlagnál nagyobb gyakorisággal szembesül: hol a kompromisszum határa, amikor a bűnüldözés (vö. korrupcióellenes harc) hatékonyságának növelése érdekében korlátozod az egyetemes szabadságjogokat. Látszólag két tábor, két meggyőződés ütközik:
- az “egyesek” az elkötelezett, “küldetéses” bűnüldözők (Macovei és megszállott csapata) akik számára a hatékonyság növelése a prioritás, ennek érdekében folyamatosan a jogállamiság és a liberális demokrácia kereteit feszegetik (részletes vagyonnyilatkozatok, antikorrupciós fedett ügynökök, stb.;
- a “kettesek” pedig az elkötelezett emberjogi harcosok (Andreescu, Smaranda, Mircea Toma, Cristi Parvulescu és hasonló fazonok, az ún. “civil társadalom”) akik számára a prioritás az egyén szabadsága, tehát minimális korlátozást fogadnak el az állam részéről.
Normális szembenállás, a törvényhozó és végrehajtó dolga ezt optimizálni. Csakhogy itt és most az igazi harc nem az idealisták között folyik, hanem ezek háta mögött ellentétes érdekek mentén szerveződő legitim vagy illegitim politkai (gazdasági?) érdekcsoportok között. Az “egyesek” háta mögött van a politikai befolyását a jogállamiságot megkerülő eszközökkel növelni akaró hatalmi elit (Basescu és társai), a “kettesek” mögött pedig a volt kormány- (és állam)párt katonái, akik a kormányzati garázdálkodás közben megszerzett pozíciókat (CSM, ügyészség, Alkotmánybíróság, központi és dekoncentrált közigazgatás, stb) és zsákmányt védik és mentik a menthetőt. A két rejtőzködő tábor közötti érdekellentéteket jóval nehezebb összeegyeztetni mint az egymásnak ellentmondó elveket. Azt hiszem, hogy az RMDSZ-frakcióban vitáink egy része éppen ide vezethető vissza: tudatosan, vagy nem, egyesek valamely háttér-tábor szekértolóivá válnak és ez meghatározza döntéseiket, szavazataikat.

Másik adósságom a kisebbségek jogállásáról szóló törvénytervezet parlamenti elfogadtatásának taktikai elemeivel kapcsolatos. Vagyis arról, hogyan kellene a törvény lényeges elemeit (Kulturális Autonómia Tanács mint autonóm közigazgatási hatóság, általános és közvetlen, állami felügyelet alatt zajló választás, pontos döntési hatáskörök, a többi állami közhatósággal való viszony, finanszírozás, stb – ezeket ellenzik az ellenző “demokraták” – elfogadtatni. A tervezet képviselőházi vitájában jelenleg az ellenzők által az RMDSZ tárgyalóira rákényszerített és azok által elfogadott taktika az, hogy több hetes időhúzás után haladjunk a szöveg “puha” részeinek elfogadásával, miközben a “kemény” elemeket, melyekről még nincs politikai egyezség, félretesszük és majd meglátjuk. Az én állításom (meggyőződésem?), hogy ez a taktika nem vezet jóra, ennek jó eséllyel az lesz a vége, hogy egy amúgy sem túl kemény szöveg kocsonyás része marad, ami semmi újat nem hoz az eddig megszerzett nyelvi jogokon túl, viszont partnereink által hatékonyan kommunikálható, mint a bölcs kompromisszum eredménye. Ezért nem szabadna tapodtat sem haladni mindaddig, míg nincs egyezség a “kemény” elemekben, közben pedig változatos eszközökkel fokozni a belső (saját közösség megmozdulásai) és külső (ET, EP, EU Bizottság, stb) nyomást. Konfliktusaim a frakció többségével – főleg a megbízott tárgyalókkal – ebből az “apró” nézetkülönbségből fakadnak, mindeddig nem tudtam áttörni az előítéletek gátját az agyakban. Nehezíti a vitát, hogy az RMDSZ külső ellenzéke úgy ahogy van, elveti a teljes szöveget és nem is hajlandó kiállni annak előremutató és a paradigmaváltás esélyét hordozó elemei mellett sem. Lehet, hogy nekik van igazuk, de én nem így látom. Marad tehát a kettős szorítás, a kétfrontos harc, egykori vagy jelenlegi barátokkal, egykori és jelenlegi ellenfelekkel.

Hát ez egy kicsit bonyolultra és szárazra sikeredett. Akinek mégis sikerült elérnem ingerküszöbét, annak várom esetleges reakcióit.

A Gojdu Közalapítvány hányottatott képviselőházi sorsáról és az ezzel kapcsolatos újabb dilemmákról talán holnap. Addig is nyugodalmas jóéjszakát mindenkinek.