Olvasom, megihlettem S. G(ézá)t a Transindexen a bal kézzel való bloggolással. Megijedek magamtól, milyen jó vagyok. Meg humoros (nem elütés, az egy másik blog). Jártam már úgy, hogy annyira fineszesre sikerült a vicceléses humor vagy a humoros vicc, hogy én is komolyan vettem. Azért kösz a biztatásokat – ez nem vicc, tényleg kösz – jobbról, balról, középről, meg fentről és lentről is, minden hasonló visszacsatolás újabb motivációs forrás a folytatáshoz. Főleg a magamfajta önmarcangoló kétkedőnek.

Hétfőn (március 20.) választottunk házelnököt. Nélkülem is ment volna, de ki tudta ezt előre. Új elnök, új remények. Meglep, hogy mennyire örülök ennek. Örülök, hogy még tudok remélni. A kelleténél jobban idegesít a kuvikkolás Bogdan Olteanu kommunista felmenőiről. Nem törvényszerű, hogy az alma ott maradjon a fája alatt, el is gurulhat minden népi bölcsességet meghazudtolva. Másnap reggel a frakcióirodából, e-postaládám ellenőrzése közben jó érzéssel hallgatom Antal Árpi kollégám politikai nyilatkozatát (a Képviselőház honlapján – www.cdep.ro – olvasható). Legalább ebben nem vagyok egyedül.

Követem a brüsszeli híreket, meg az általuk indukált itthoni reakciókat, közvetlenül és közvetve. Nem valami széles a mozgástér, de érzem, társaim jó úton haladnak. Tapogatjuk Európa ingerfalát, keressük a felső peremét, néha el is érjük. Vagy könnyebb lenne alagút-hatás révén áthatolni rajta? (Ez jó ötlet, ki kellene dolgozni a politikai kvantumtér-elméletet, illetve a követelések tunnel-effektus révén történő célbajuttatását. Fizikusból lett közéleti emberek, ha olvassátok e sorokat, érezzétek magatokat megszólítva!)

Csütörtökön (március 23.) a két Ház együttes ülésén új grémiumot választunk a Szekusfürkész és -Vadász Testület (CNSAS) élére. Azért csak történt valami elmozdulás jófele, ha megtörténhetett, hogy Ticu Dumitrescu egykori parasztpárti szenátor, a szekusátvilágítási törvény kezdeményezője és névadója bekerült a testületbe (a miniszterelnök javaslatára) és jó eséllyel pályázhat az elnöki tisztségre. A román demokrácia diszkrét bája: a bevalottan szekus – és erre büszke – Merce képviselő aggodalmának ad hangot a parlament mikrofonjától, ha “ezek” – mármint, akiknek éppen bizalmat készülünk szavazni, a törvény szerint kötelező módon nyíltan és hangosan – szabadon garázdálkodhatnak az államtitkokkal. Ez aztán a nálam edzettebbeknél is kiüti a biztosítékot. A legfürgébb a mikrofonnál Ghise képviselőtársam, Brassó egykori liberális polgármestere, aki többünk életérzését fogalmazza meg: ez azért mégis több a soknál. (Tetszettek volna rendes forradalmat csinálni – gondolom Antall József után szabadon). Aztán szavazunk: csak néhány PRM-s van nyíltan ellene. Ismét rajtakapom magam, hogy reménykedem.

A hétvége a Bartók-évforduló jegyében telik.

Pénteken (március 24.) Temesváron, egykori iskolám, a Bartók Béla Elméleti Líceum ünnepel, ügyesen összehozott műsor, jó beszédek (talán az enyém se rossz, bár voltam már elégedettebb is magammal), szép Jecza Péter Bartók-domborműve, amely ezentúl szivemnek javíthatatlanul kedves iskolám falát fogja gazdagítani, szépek az éneklő-szavaló-táncoló lányok. Ismét elmondom az autonómiát (újságíró barátom szerint ez már a Móricka szindróma, mindenről ez jut az eszünkbe, de a bartóki szellemiségtől egyenes út vezet a kulturális autonómiához, szerintem! ), illetve új elem: a bánsági magyar elitképző szórványkollégium. Ezt még sokszor fogják, fogjátok hallani!

Szombat-vasárnap (március 25-26), Nagyszentmiklós, Bartók Napok. Nagyot akartunk alakítani, elvégre 125 éves évforduló nincs túl gyakran (negyedszázadonként van hasonló). Nagyratörő tervek, komoly sikerek, történelminek joggal nevezett pillanatok (Muzsikás-koncert Alexandru Balanescu hegedűvirtuóz vendégszereplésével, Bartók szülővárosában először szimfonikus koncert a Kolozsvári Magyar Opera zenekarával, Csodálatos mandarin a Szegedi Kortárs Balett előadásában), a szervezők poharában mégis az öröm ürömmel vegyül (szervezési gikszerek, a helybeliek nagyfokú érdeklődésének majdnem teljes hiánya). Pedig a Pro Bartók Társaság (barátom, Tamás Sándor elnökletével) jócskán erején felül teljesített. Magam is rossz szájízzel távozom. A szobornál tartott beszédem ugyanis kivívta mind a polgármester, mind a magyar államtitkár rosszallását. A polgármester – régi komcsi dinozaurusz – kitiltással fenyeget. Pedig csak a szülőváros adósságairól beszéltem nagy fiával szemben (akinek a post mortem díszpolgárságra 61 évet kellett várnia és arra is, sajátos balkáni módon, tanácsi határozat nélkül került sor az ünnepségsorozat végén), meg arról, hogy jobb helyeken a város arcának (divatosan brendjének) meghatározó eleme egy ilyen világhírű személyiség (még akkor is ha magyar), ha másért nem, pusztán anyagi megfontolásokból. Nem a polgármester reakciója fáj – ennyit el is vártam tőle, ismerve eddigi meggyőződéseit – hanem a magyar közösség néhány hangadójának óvatoskodó rosszallása: “minek kellett ezt mondani, megharagítottad, most aztán búcsút mondhatunk a további támogatásnak”, meg “minek kellett elpolitizálni az ünnepet”. Elbizonytalanodom, pedig a beszéd pillanatában meg voltam győződve annak helyességéről. Ezek szerint túl jól sikerült felkavarnom az állóvizeket. Feszülten indulok haza vasárnap este, a rossz érzés nem múlik. Helyzetet teremtettem, most valahogy folytatni kellene. De nem a helyiek ellenében. Vissza kell mennem a közel jövőben tisztázni, mit akarunk a Bartók-szimbólummal: Nagyszentmiklóson az maradjon a magyaroké (a város lakosságának alig 10%-a), vagy elmozdulunk a város felé, kockáztatva azt, hogy illetéktelenek kezébe kerül az ügy. Nem egyszerű kérdés, de továbblépés előtt tisztázni kell.