március 2006


Újraolvasom a hétfői bejegyzést a CNSAS-kuratórium megválasztásáról és rádöbbenek: javíthatatlan naív vagyok. Elhittem, hogy mocorog a változás. Jól szájonvágtak a tegnap. Ismét kezd úrrá lenni rajtam a reménytelenség. Az államelnök zseniálisan kavar, de egyre kevésbé hiszem már, hogy jó irányba. Ahogyan Ticut kipattintották a szekusfürkész testületből, oly lefegyverző pofátlanság, amire még a román politikai életben sem gyakran kerül sor. Félek, ez valaminek a végét jelenti. Most rezignáltan figyelem, hogyan lehet ezt normálisnak kommunikálni. Várom a “demokrata meggyőződésű” értelmiségi elit reakcióját, akik eddig Basescutól várták a csodát és szinte feltétel nélkül támogatták, magyarázták meredekebbnél meredekebb húzásait. Ma (szerdán, március 29-én) a Horia Rusu Alapítvány által szervezett kerekasztal-vita előtt erről váltottunk néhány gondolatot Smaranda Enacheval és Dinu Zamfirescuval, ők is ezt az életérzést fogalmazták meg.

Kedd (március 28.) este – együttes frakcióülés. Markó Béla szerint különleges érzékem van, hogy felingereljem a békés, egyetértésre és konfliktusmentes együttlétre vágyó frakciót. Akik ismernek, tudják, hogy nem igaz: nem szoktam önmagáért keresni a konfliktust. Mégis egyre gyakrabban sikerül állóvizet kavarni, de egyre kevésbé látom értelmét. Most éppen az antikorrupciós harcban elért újabb RMDSZ-siker (a Képviselőházban az RMDSZ szavazatai mentettek meg az elutasítástól egy PSD-s tervezetet miszerint a legfelsőbb ügyészt nem az igazságügyminiszter, hanem a Legfelsőbb Bírói Tanács (CSM) javasolja) és az örök sláger, a kisebbségek jogállásáról szóló törvény taktikai vonatkozásai kapcsán lettem ismét zavaró elem. Egyik sem egyértelmű, gondos mérlegelést igényelne, de igen nehéz ebben a frakcióban higgadt vitát folytatni, miközben tele vagyunk előítélettel a másik iránt (ez rám is érvényes, de jóval kisebb mértékben, mint a többieknél), illetve a társaság nagyrésze az óráját nézi, mikor lesz vége a feleslegesnek tartott vitának és mehetünk dolgainkat intézni. Visszatérek e napló hasábjain mindkét témára, már csak azért is, hátha sikerül a blogolvasó törzsközönség egy részét vitára ingerelni.

Nyugodalmas jóéjszakát mindenkinek.

Olvasom, megihlettem S. G(ézá)t a Transindexen a bal kézzel való bloggolással. Megijedek magamtól, milyen jó vagyok. Meg humoros (nem elütés, az egy másik blog). Jártam már úgy, hogy annyira fineszesre sikerült a vicceléses humor vagy a humoros vicc, hogy én is komolyan vettem. Azért kösz a biztatásokat – ez nem vicc, tényleg kösz – jobbról, balról, középről, meg fentről és lentről is, minden hasonló visszacsatolás újabb motivációs forrás a folytatáshoz. Főleg a magamfajta önmarcangoló kétkedőnek.

Hétfőn (március 20.) választottunk házelnököt. Nélkülem is ment volna, de ki tudta ezt előre. Új elnök, új remények. Meglep, hogy mennyire örülök ennek. Örülök, hogy még tudok remélni. A kelleténél jobban idegesít a kuvikkolás Bogdan Olteanu kommunista felmenőiről. Nem törvényszerű, hogy az alma ott maradjon a fája alatt, el is gurulhat minden népi bölcsességet meghazudtolva. Másnap reggel a frakcióirodából, e-postaládám ellenőrzése közben jó érzéssel hallgatom Antal Árpi kollégám politikai nyilatkozatát (a Képviselőház honlapján – www.cdep.ro – olvasható). Legalább ebben nem vagyok egyedül.

Követem a brüsszeli híreket, meg az általuk indukált itthoni reakciókat, közvetlenül és közvetve. Nem valami széles a mozgástér, de érzem, társaim jó úton haladnak. Tapogatjuk Európa ingerfalát, keressük a felső peremét, néha el is érjük. Vagy könnyebb lenne alagút-hatás révén áthatolni rajta? (Ez jó ötlet, ki kellene dolgozni a politikai kvantumtér-elméletet, illetve a követelések tunnel-effektus révén történő célbajuttatását. Fizikusból lett közéleti emberek, ha olvassátok e sorokat, érezzétek magatokat megszólítva!)

Csütörtökön (március 23.) a két Ház együttes ülésén új grémiumot választunk a Szekusfürkész és -Vadász Testület (CNSAS) élére. Azért csak történt valami elmozdulás jófele, ha megtörténhetett, hogy Ticu Dumitrescu egykori parasztpárti szenátor, a szekusátvilágítási törvény kezdeményezője és névadója bekerült a testületbe (a miniszterelnök javaslatára) és jó eséllyel pályázhat az elnöki tisztségre. A román demokrácia diszkrét bája: a bevalottan szekus – és erre büszke – Merce képviselő aggodalmának ad hangot a parlament mikrofonjától, ha “ezek” – mármint, akiknek éppen bizalmat készülünk szavazni, a törvény szerint kötelező módon nyíltan és hangosan – szabadon garázdálkodhatnak az államtitkokkal. Ez aztán a nálam edzettebbeknél is kiüti a biztosítékot. A legfürgébb a mikrofonnál Ghise képviselőtársam, Brassó egykori liberális polgármestere, aki többünk életérzését fogalmazza meg: ez azért mégis több a soknál. (Tetszettek volna rendes forradalmat csinálni – gondolom Antall József után szabadon). Aztán szavazunk: csak néhány PRM-s van nyíltan ellene. Ismét rajtakapom magam, hogy reménykedem.

A hétvége a Bartók-évforduló jegyében telik.

Pénteken (március 24.) Temesváron, egykori iskolám, a Bartók Béla Elméleti Líceum ünnepel, ügyesen összehozott műsor, jó beszédek (talán az enyém se rossz, bár voltam már elégedettebb is magammal), szép Jecza Péter Bartók-domborműve, amely ezentúl szivemnek javíthatatlanul kedves iskolám falát fogja gazdagítani, szépek az éneklő-szavaló-táncoló lányok. Ismét elmondom az autonómiát (újságíró barátom szerint ez már a Móricka szindróma, mindenről ez jut az eszünkbe, de a bartóki szellemiségtől egyenes út vezet a kulturális autonómiához, szerintem! ), illetve új elem: a bánsági magyar elitképző szórványkollégium. Ezt még sokszor fogják, fogjátok hallani!

Szombat-vasárnap (március 25-26), Nagyszentmiklós, Bartók Napok. Nagyot akartunk alakítani, elvégre 125 éves évforduló nincs túl gyakran (negyedszázadonként van hasonló). Nagyratörő tervek, komoly sikerek, történelminek joggal nevezett pillanatok (Muzsikás-koncert Alexandru Balanescu hegedűvirtuóz vendégszereplésével, Bartók szülővárosában először szimfonikus koncert a Kolozsvári Magyar Opera zenekarával, Csodálatos mandarin a Szegedi Kortárs Balett előadásában), a szervezők poharában mégis az öröm ürömmel vegyül (szervezési gikszerek, a helybeliek nagyfokú érdeklődésének majdnem teljes hiánya). Pedig a Pro Bartók Társaság (barátom, Tamás Sándor elnökletével) jócskán erején felül teljesített. Magam is rossz szájízzel távozom. A szobornál tartott beszédem ugyanis kivívta mind a polgármester, mind a magyar államtitkár rosszallását. A polgármester – régi komcsi dinozaurusz – kitiltással fenyeget. Pedig csak a szülőváros adósságairól beszéltem nagy fiával szemben (akinek a post mortem díszpolgárságra 61 évet kellett várnia és arra is, sajátos balkáni módon, tanácsi határozat nélkül került sor az ünnepségsorozat végén), meg arról, hogy jobb helyeken a város arcának (divatosan brendjének) meghatározó eleme egy ilyen világhírű személyiség (még akkor is ha magyar), ha másért nem, pusztán anyagi megfontolásokból. Nem a polgármester reakciója fáj – ennyit el is vártam tőle, ismerve eddigi meggyőződéseit – hanem a magyar közösség néhány hangadójának óvatoskodó rosszallása: “minek kellett ezt mondani, megharagítottad, most aztán búcsút mondhatunk a további támogatásnak”, meg “minek kellett elpolitizálni az ünnepet”. Elbizonytalanodom, pedig a beszéd pillanatában meg voltam győződve annak helyességéről. Ezek szerint túl jól sikerült felkavarnom az állóvizeket. Feszülten indulok haza vasárnap este, a rossz érzés nem múlik. Helyzetet teremtettem, most valahogy folytatni kellene. De nem a helyiek ellenében. Vissza kell mennem a közel jövőben tisztázni, mit akarunk a Bartók-szimbólummal: Nagyszentmiklóson az maradjon a magyaroké (a város lakosságának alig 10%-a), vagy elmozdulunk a város felé, kockáztatva azt, hogy illetéktelenek kezébe kerül az ügy. Nem egyszerű kérdés, de továbblépés előtt tisztázni kell.

Kedden (március 14.) villámlátogatás Bukarestben, végszavazások és bizottsági kötelezettségek – pl. a katonasággal kapcsolatos kötelezettségeről szóló törvény vitája – miatt. Délután jönnek a hírek az államelnök esetleges udvarhelyi látogatásáról. Új helyzet, izgalmas. Telefonos konzílium az EMNT vezérkarával, javaslom, hogy ne engedjenek a 48-ból, vagyis a Kiáltványból, a székelyeket ugyanis ezzel hívták csatasorba, ha elmarad, nagy lesz a csalódottság. A kompromisszumot máshol kell, ha kell, keresgélni. Ennyiben maradunk.
Este repülés haza, nemzeti ünnepen képviselőnek otthon a helye.

Szerda, Március 15. A reggel beszédírás közben talál. Csak a kezdet nehéz, míg megtalálom a nyitógondolatot. Az idén ez Vörösmarty Mihály Hymnusának két szakasza. Innen már maguktól jönnek a mondatok.
Ünnepelünk először Zsombolyán (délben), majd Temesváron (délután). Jó a hangulat, jók a beszédek, együtt vagyunk (kb. 400-500, lélekben szeretném hinni, hogy többen). Közben kapom az sms-üzeneteket Udvarhelyről. Mi a szónoki mikrofontól üzenünk a székelyeknek: “a mi harcunk nélkületek nem lehet sikeres, a ti harcotok nélkülünk nem lehet eredményes”. A bánsági székelyeknek jól esik, a bennszülött temesváriak közül nem mindenki lelkesedik. Ismerős ez a viszonyulás, a választási kampány során többször szembesültem vele. Egyes barátaim szerint a 2004-es választást majdnem elbuktuk emiatt. Mégsem lehet kihagyni, egyrészt, mert igaz, másrészt, mert hiszek benne. “Ez így van és én így is gondolom” – mondotta egykori reformos barátom. Igy van és én így is gondolom!
Este találkozok egykori osztálytársaimmal, 30 éves érettségi találkozóra készülünk. A lányok szebbek mint érettségiző korunkban. Vagy csak érettebbek?

Csütörtök (március 16.) – Ünnep utáni hangulat, nagy a csalódottság a román médiában. Szerintem inkább elszalasztott esély a székelyföldi autonómiért történő összefogás látványos megjelenítésére, pedig ezt kellene bizonyítani mint Bukarest, mind Európa felé. Az RMDSZ-vezérkarnak ez meg sem fordult a fejében. Ha megfordult volna, tartok tőle, hogy az SZNT&MPSZ korifeusok nem lelkesedtek volna. Volna…Volna… Maradjunk annyiban, hogy elszalasztott esély. Basescu délutáni látogatása bombaként robban. Meghallgatom a híreket, informálódom, közben látom a verejtékcseppeket Verestóyék arcán. Bizony, úgy tűnik, az alternatíva hathatós államelnöki segédlettel körvonalazódik, a monopólium megtörni látszik. Szomorú, hogy erre így kerül sor és nem szerves fejlődés útján, közös megegyezés alapján kidolgozott játékszabályok szerint, ahogyan az demokráciákban lenni szokott. Vagy túl sokat várok el önmérsékletből, önkorlátozásból az erdélyi magyar politikai elittől? Lehet, hogy ez csak a mesében van így, a való politikai világban a hatalomban önként senki nem osztozik mással, még kisebbségi társadalmakban sem? Vagy főleg ott nem?

Az SZKT/SZET szombati (március 18.) ülése ismételten igazolja: javíthatatlan naiv vagyok. A “párt” összezár az elnök körül, egysége majdnem töretlen. Kevés a disszonáns, a mainstreamtől eltérő megszólalás (Eckstein, Kónya). Meglepetés Verestóy új hangja, a “gyökerekhez való visszatérés”, az egykori közösségi önkormányat idilli képe, gondterhelt megfontoltság, stb. Nem hiszem, hogy valaki komolyan veszi, a szenátor szájából nem is hiteles. És most már lehetetlen is, sajnos. Túl sok a gyógyíthatatlan seb. Már csak valamilyen magyar koalíciónak van realitása, közös érdekek mentén. De ennek még nem jött el az ideje, mindaddig, amíg a mainstream úgy látja, izomból megoldható, nem hajlandó ezen elgondolkodni. Ezt érzem Markó ingerült, sokszor hamisan csengő szövegéből is.
Frunda mester ismét rajtam próbálja gyakorolni az általa sajátosan európai demokráciát, de azért a lényeget el tudom mondani: “Elvtársak! A lehető legrosszabbul kezeltétek a Székely Naggyűlés kérdését, mind kommunikációs -taktikai, mind politikai-stratégiai szempontból”. Majd megismétlem a kulcsszvakat: munkamegosztás, többszólamúság, komplementaritás, összecsengő és egymást erősítő álláspontok az autonómia kérdésében.
Meglepetésemre Béla válaszai szelídek és rezignáltak, háromszor egyetért megállapításaimmal. Örülök, hogy ismét sikerült tematizálni. Azért nincs okom elbízni magam.
Kora délután Sógor Csabával és Bodó Barnával elindulunk Budapest felé. Rövid megálló Kolozsváron kisebbik fiamnál, Tamásnál, majd az immár megszokott módon összeszedjük Sziszit Nagyváradon. Még éjfél előtt megérkezünk Budára, együtt a régi reformos csapat. Ismét megállapítjuk, hogy ilyen felállásban már csak FIDESZ-kongresszuson vagy Tusványoson szoktunk találkozni. Reménykedem, lesznek még más alkalmak is… Másnapba nyúlik az éjszaka és a helyzet elemzése. Okosak vagyunk mint régen. Szerencsére a Kongresszus csak 11-kor kezdődik.

Vasárnap (március 19.) Körcsarnok – a FIDESZ MPSZ 19. kongresszusa. Számolgatom, hányról hiányoztam az elmúlt 16 évben: talán háromról. Veteránok vagyunk ebben is. Sok barát, ismerős, jó emberek, jó arcok. Figyelünk az üzenetekre, értékeljük a szellemi produkciókat, pl. Eperjesét. Engem meglep Mikola jelölése kormányfő-helyettesnek, bár régről ismerem szellemi kapacitását (a MVSZ stratégiai bizottságában találkoztunk először valamikor a 90-es évek végén) és karizmája is lenyűgöző. Felszisszenünk, amikor a határontúliak állampolgárságáról és szavazati jogáról, meg a jobboldal következő húszéves országlásáról beszél, érezzük, ezt még hallani fogjuk balról eleget (bizony így lett, sajnos). Szakértő barátom morog mellettem: így járnak a pártok, ha öntörvényű értelmiségit beengednek a politika porondjára. Kampányban zárójelbe kerül a véleménynyilvánítás szabadsága, ilyenkor a kampánystáb diktatúrája érvényes.
Orbán visszafogott, amikor a 3,2 millió szerző által megalkotott könyv, a “Cselekvő nemzet programját” mutatja be, nem sziporkázik, mint általában, jól jeleníti meg a rá osztott államférfi szerepét. Akkor élénkül meg, amikor “Ferenc testvér” (copyright by Eperjes) ámokfutásáról beszél (“egy ember, egy program, egy szavazat”). Vitatkozunk az időzítésen, van-e elég idő az üzenet leszivárgására a társadalom mélyrétegeibe. Úgy érzem, az időzítés pontos, élő klasszikus Ron Werber pajtás szerint négyévente egyetlenegy napon kell az ellenfélnél jobb lenni, ez a választás/szavazás napja. Legyen igazam!

Délután nélkülem indul az EMNT-csapat (Tőkés László, Szilágyi Zsolt, Bodó Barna, Kató Béla, Sógor Csaba) Brüsszelbe. Utolsót egyeztetünk Ferihegyen a fontosabb üzenetekről, majd irány – Temesvár érintésével – Bukarest: vár a házelnök-választás, úgy ítélem meg, munkaköri de főleg becsületbeli kötelesség ott lenni.

Budapesti barátaim szerint a bloggolás baloldali szokás. Ezek szerint baloldali lettem? Kérlek, szóljatok, ha így érzitek.

Barátaim!

Kellett ez a közel kéthetes kihagyás, hogy ismét hiányozni kezdjen a kommunikáció veletek. Történt egy s más azóta, a föld forog s mi se állunk egyhelyben, bár sokszor úgy látszik.

A múlt péntek (március 10.) rendhagyó módon még Bukarestben talál: reggel a biztonsági szolgálatokról szóló szeminárium-sorozat zárónapjára megyek, megmutatni magam, hogy én is figyelek rájuk, nem csak ők rám. Érdekes volt, amennyit hallgattam belőle, a Nastase-szavazás nem engedett többet, mint a nyitó és zárónapi előadásokat. A zárónap megerősített azon meggyőződésemben, hogy Amerika ebben sem az igazi modell számunkra. Nem várom végig, délben átmegyek a Katonai Akadémiára volt védelmi kollégiumos társam, Radu herceg (Hohenzoller Veringen Duda) doktori disszertációjának nyilvános megvédésén résztvenni. A téma: nemzetbiztonság, demokrácia és szabadság viszonya térségünkben. Jó társaság, kellemes meglepetés a hercegi szereplés, főleg, amikor nem az előre előkészített szöveget mondja, hanem a kérdésekre válaszol. Az egyik felkért véleményező, Cristian Parvulescu, tőle megszokott módon ismét legyűgöző , igazi intellektuális élmény. Az is érdekes, ahogyan a Királyi Ház építi arculatát, keresi helyét a Köztársaság útvesztőiben. Fogadásról rohanás a reptérre, menet közben újabb telefoninterju – ki tudja, hányadik, most egy temesvári rádiónak – a várható március 15-i eseményekről, az autonómia kikiáltásáról és egyéb hasonló fóbiákról.
Este még távdolgozunk Sziszivel a másnapi memorandum szövegén, éjfélbe nyúlik, mire befejezettnek nyilvánítjuk, bár nem vagyok vele túlzottan elégedett.
Hajnalban (március 11.) indulás Szatmárnémetibe Bodó Barnával és Tibi fiammal, Váradon lassítunk, hogy Sziszit is felvegyük, átvergődjük magunkat az érmelléki tankcsapdákon és szokatlan módon idejében megérkezünk a Láncos templomhoz. Megtelik a templom (600-700 ember), együtt a társaság. Plusz bónusz Vizi E. Szilveszter, a MTA elnöke érkezése, örülünk neki. Mint ahogy fontos a szatmári r. kat. megyéspüspök jelenléte is, váltok vele néhány szót előtte, jól rezonálunk. Minden az egyeztetett ügyrend szerint, csak a beszédek hosszabbak a kelleténél, ezért csúszik a program (éppen ezt nem szerettük volna, de úgy látszik, ez a nemzeti oldal génjeiben kódolt, nem tudunk tőle szabadulni). Érdekes és hatásos Bodó Barna szabadverse (bár olvasva jobb mint előadva a szerző által), legnagyobb siker -megérdemelten – az EMI-s Bagoly Zsolt őszinte és kemény beszéde (az EMI-re figyelni kell), ismét megcsodálom Sziszi rögtönző erejét. A püspök is hozza formáját, nem áll meg hét állásfoglalás alatt. Memorandumom hosszúra sikeredett és kilóg a sorból: az új hang, a “fenntartható követelések ” sorozata nem arat osztatlan sikert, bár a számomra fontos vélemények inkább pozitívak. A kelleténél jobban felbosszant dr. Csapó I. József és Szász Jenő ünnepi nagygyűlés esetében – finoman fogalmazva – “formabontó” hozzászólása Székelyföld autonómiája, illetve az állami magyar egyetem ügyében, de próbálom nem mutatni. Csapó dr. tőle megszokott módon érti félre a fejlesztési régióra és a sajátos jogállású közigazgatási régióra vonatkozó megfogalmazásokat, Jenő pedig hirtelen átmegy egyetem-szakértőbe, puhának tartja az “intézményi önállóságot egy valós multikulturális egyetemi konzorcium keretében” és sajátos kajánsággal ragaszkodik expressis verbis a Bolyai Egyetemhez. Végül abban maradunk, hogy az inkriminált passzusokon még közösen dolgozunk, de az egészet elfogadjuk, mint programatikus dokumentumot (az eredeti szöveg az Erdélyi Napló március 14.-i számában olvasható, a lápjegyzettel együtt – www.hhrf.org/erdelyinaplo) és ennek megvalósításán munkálkodunk a továbbiakban. Örülnöm kellene, mégsem tudok. Valami végleg eltört. Régen tudom, de mindig reménykedem, hátha mégsem. Aztán szembesülök a ténnyel, hogy mégis… Mindazon által menni kell tovább, csak előre, az egyre keskenyülő ösvényen.
Már másnap van, mire hazaérünk Temesvárra.
Hétfőn megkapom a módosító javaslatokat a Memorandumhoz. Van köztük érdemi is, dolgozok néhány órát rajta, “maximális toleranciával és empátiával”, eleget téve az elnöki/püspöki kérésnek. Végül javul a szöveg és ez a fontos (a végleges szöveg majd az EMNT honlapján lesz elérhető). A külügyi stáb (Sziszi) javaslatára ez lesz a “discussion topic”-javaslat Brüsszelre. Mégsem dolgoztam hiába.
Tudomásul veszem, hogy nemigen van román sajtója a hétvégi találkozónak. Számítottunk rá, a Székely Nagygyűlést megelőző hisztéria-keltés fontosabb, ahhoz képest nem vagyunk hír. Sebaj, a Memorandum hatósugarát hosszabb távra terveztük.

Olvasom újra a legutóbbi bejegyzést a kutatásról Nastase sok háza közül néhányban. Nem fogok elmenni prófétának, bár bejött a jóslat. Nem érzem túl jól magam, sem az eredmény, sem a titkos szavazás miatt. A hétfői frakcióülésen egyértelműnek tűnt, hogy titkosan kell szavazni: a névre szóló szavazás mindig titkos – ez az elv és kész.

A Képviselőház keddi plenárisán, hallgatva Crin Antonescu liberális frakcióvezető érveit, kettő megragadott:
1. a választópolgár tudni szeretné, választottja hogyan szavazott ebben a kérdésben.
2. még tételezetten sem szeretne egy táborba kerülni azokkal, akik nemmel szavaznak.

Nem csak a választóim szeretnék tudni, hogyan szavaztam, én is szeretném, hogy ők ezt tudják. Most különlegesen, de általában is. Az elv, a szokásjog és a gyakorlat viszont az, hogy névre szóló szavazás titkos. Lehet-e, szabad-e eltérni az elvtől, bármilyen csábító a helyzet? – morfondírozok magamban, keresem a segítséget, de nincs kitől. Állítólag ezért küldtek, hogy ilyen helyzetekben képes legyek dönteni. (vajon Eckstein Péter blogszondázta ebben a kérdésben az olvasópolgárt? Ha nem, megért volna ez is egy kutatást)

Nehéz szívvel nyomom a gombot a titkos szavazás mellett. Most – két nappal a szavazás után – sem vagyok biztos benne, hogy jól döntöttem. Mert most már – nyilatkozhatok bármit – a választópolgár soha nem fogja biztosan tudni, hogyan szavaztam a házkutatás kérdésében. Most már csak remélhetem, hogy eddigi megnyilvánulásaim alapján azok, akiknek véleménye fontos nekem, tudják, hogyan szavaztam. Hogy csak egy módon szavazhattam, ha titkos volt is a szavazás. Egy súllyal több, amit a továbbiakban cipelni kell.

Kedd (március 7.) este nőnapi buli a Petőfi Házban. Nincs lelkierőm elmenni.

Szerdán a bizottság ülésére meghallgatásra hivatalos Radu Timofte SRI-főnök (a hírigazgató) és Virgil “Róka” Ardelean mester, a belügyi hírszerzés sokat megért főnöke. A március 15-i Székely Nagygyűlés nemzetbiztonsági vonatkozásairól kellene nekik beszámolni, néhány ellenzéki képviselő igénylésére. Nagy volt a várakozás, bevallom, egy röpke pillanatig én is elhittem, hogy eljönnek. Nem jöttek: Timofte hivatalosan külföldön szolgállt, nemhivatalosan megüzente, hogy hozzánk nem köteles jönni, csak Verestóyékhoz (a SRI-felügyelő Bizottsághoz), tehát nem is jön. Ardelean pedig egyedül nem szeret jönni, amúgy is elfoglalt, nyakán az amerikaiak és az EU.
Logikus a válasz, bár a bizottsági tagok hörögnek: ha eljönnek, szakmai presztizsük nem engedte volna azt mondani, hogy bizony nagy a székely veszély a nemzetbiztonságra, az ellenkezőjét – hogy minden rendben, jogállamban szólás és gyülekezési szabadság van – viszont a megrendelő (a román hatalmi centrumok valamelyike) nem engedélyezte. Igy nem jöttek. Állítólag jövő héten ismét próbálkozunk velük.
Csalódottságunkban ismét elhalasztjuk a sorozást és katonai szolgálatot szabályozó törvényt (nem kell megilyedni, nem változott a helyzet, békeidőben 2007 január 1-től a kötelező katonai szolgálat megszűnik) és végiggaloppozunk a Védelmi Minisztérium szerkezetét és működését szabályozó törvénytervezeten, majd elfogadásra javasoljuk, elvégre a nem a katonákra haragszunk.

Amint vége, leülök a gép mellé szöveget bütykölni a március 11-i EMNT nagygyűlésre, az ígéret szerint. Estébe nyúlik az idő, mikor abbahagyom, rohanni kell barátkozni (a Szlovénia-Románia baráti csoport tagjaként) a szlovéniai parlamenti küldöttség tagjaival, köztük van Pozsonyec Mária, a Mura-vidéki magyarok képviselője is, ezért külön kértek, hogy ne blicceljem el. Megyek. Rajtunk, magyarokon ne múljon a szlovén-román barátság.

Barátaim!

Első indulatból akartam írni a múlt kedd (február 28.) délutáni frakciók-kormányzati tisztségviselők szeánsz élményéről, de akkor sikerült visszafognom magam, aztán meg túl jól sikerült a kivárás mostanáig. Sajnos, az engem bosszantó kérdések most is időszerűek, továbbra is bosszantanak, legfeljebb higgadtabban tudok viszonyulni hozzájuk.

Bosszant például, hogy a frakció többsége ingerülten viszonyul minden kezdeményezéshez, ami Macovei igazságügyi miniszter-asszonytól származik. Szép lassan a heti 5(ven) perc gyűlölet erről szól. Újabban pedig, amikor leckéztetni akarjuk a koalíciós partnereket, valahogy úgy adódik, hogy ellenállásunk mindig egy-egy antikorrupciós törvénytervezet esetében mutatkozik meg (Szenátusban a PNA/DNA-eset, Képmutatóházban az antikorrupciós fedett ügynökökról szóló SKR bukott meg kimutatható RMDSZ-segédlettel). Ismét mondom, nem jó ez így, hívjuk meg Macoveit egy igazlátó napra a frakcióba. Senki nem lelkesedik, még Eckstein Péter sem támogat meg, pedig számítottam rá. Majd legközelebb, mondja és hív sörözni…

Elkeserít viszont a “Párt” és annak egyetlen legitim hangja, Markó Béla viszonyulása a március 15-i Székely Nagygyűléshez, melyet miheztartás végett a képviselők és kormányzati embereink előtt ismét elmondott: nem politizálunk a nemzeti ünnepen, nem értünk egyet semmilyen kikiáltással, az autonómiát nem így kell kivívni, hanem politikai tárgyalások során és azt egyedül az RMDSZ tudja, meri, teszi… Diszkréten árnyalom a kérdést: nem értek egyet az elhatárolódással, sem a kikiáltási diverzióval, merthogy erről szó sem volt (“lehet, hogy most már nem, de mi tudtuk, hogy a szándék megvolt” – jön az autorizált válasz). Az elhatárolódás öngyilkos dolog, jól jöhet még ez a népi megmozdulás és társadalmi szolidaritás az RMDSZ-nek, amikor majd – talán mi is megérjük – valamilyen formában a hivatalos politika napirendjére kerül a székelyföldi regionális autonómia ügye (ahogyan történt a kulturális autonómiával is). Továbbá elismétlem szövegemet a többszólamúságről és a munkamegosztásról. Kivívom az elnök haragját, meglepő vehemenciával teszi helyére a dolgokat, nehogy másnak is eszébe jusson árnyalni. (Kilépve az időből, most olvasom Bakk Miki Krónikás-vezércikkét, nem először gondoljuk hasonlóan, pedig isten bizony nem egyeztettünk. Ugyanakkor nem értem Kelemen Attila értetlenkedését, bár az ünneppel kapcsolatos életérzése nem áll távol tőlem. De erről többet máskor, talán máshol…) Kicsit elmegy a kedvem az ellenállástól is, fellángol a szokásos reménytelenség érzése, a rossz oldalom állás hullámzó dilemmája, de próbálom nem mutatni. Néhány kolléga lelkes értetlenkedését, leckéztetésnek szánt eszmefuttatását rezzenetlen arccal hallgatom, pedig fáj, hogy ennyire képtelenek vagyunk felfogni a székelyudvarhelyi nagygyűlésben adódó helyzetteremtő lehetőséget.
Kihagyom a sörözést, nyalogatom lelki sebeimet egyedül, hazafelé menet.

Csütörtökön ellenállok, megszavazom az antikorrupciós fedett ügynök-törvényt, majd elrepülök haza Temesvárra OTP-bankfiókot avatni. Persze, lekésem, mert késik a repülő, de a lényegre, a zárófogadásra odaérek.

Pénteken (március 3.) temesvári fogadóóra, majd egy nem túl sikeres tanácskozás az EMNT temes megyei küldötteivel. Remélem, a március 11-i nagygyűlés jobban sikerül. Kimarad az esti pingpong, pedig megígértem revánsot lelkipásztor barátaimnak, az ökuménikus klerikális reakciónak. Sajnálom. Most éppen én állok vesztésre. Pótoljuk két hét múlva.

Szombaton (március4.) jól sikerült találkozó Temes és Arad megyei (al)polgármesterekkel és az Advocata pályázatíró és tanácsadó műhely munkatársaival. Majd ugyanez fiatal potenciális pályázatíró szakértőkkel. Alakul a háló, mint púpos gyerek a prés alatt.

Vasárnap délben Nagyváradra utazom megbeszélni a március 11-i Láncos -templom reloaded tartalmi kérdéseit. Kezd összeállni, erről később részletesen is vallok nektek.

Vonat visz Bukarestbe, éjszaka, Presser-életérzés. Nem szeretem a vonatozást. Repülni jobban szeretek.

Hétfő reggel, álmosan érkezem, az állomásról direkt Baneasara, a hárhedt Rendőrakadémiára megyek. Nem, nem álltam be rendőrnek az RMDSZ idevágó kampányán felbuzdulva (tényleg, a Transindex bepuhult, elfelejtette cikizni a rendőrtoborzó plakátokat. Vagy csak az én figyelmemet kerülte el?). Tehát itt zajlik egy igen érdekes tanfolyam a hírszerző szolgálatok reformjáról. A szervező a George C. Marshall Biztonságpolitikai NGO, amerikai szakértők okoskodnak a titkosszolgálatok és a demokrácia veszedelmes viszonyáról (általában nem a demokrácia győz). Forró téma, munkaköri kötelesség meg érdekel is. Rádöbbenek, hogy Basescut az amerikai gyakorlat ihlette, a PATRIOT Act és hogy ez nálunk igen nehezen fog működni. Hozzánk Európa közelebb van. Ebben is.

Egész héten zajlik, holnap is jövök, amint a Nastase-házkutatási engedély elutasításán túl leszünk. Borítékolom ugyanis, hogy bukni fog az is és az sem lesz idegen tőlünk. A szavazás ugyanis titkos. Akinek van, az lelkiismerete szerint szavazhat.

Jó éjszakát mindenkinek. A koalíció máma már nem hasad tovább.