Bizony felgyűltek az adósságok, a hazai és nemzetközi helyzet közben fokozódik, nem vár a lusta bloggolóra. Nézegetem a határidőnaplót, próbálom utolérni magam.

Rég volt (csütörtük, március 30) és rég nem téma már – míg a felsőház nem teszi ismét azzá – az Emanoil Gojdu/ Gozsdu Manó Közalapítvány létrehozására vonatkozó kormányközi megállapodás alsóházi ratifikációja. Pontosabban ennek kudarca. Egyes értelmezések szerint éppen az én szavazatom hiányzott hozzá. Szerintem nem csak az enyém, de az kétségtelen, hogy az hiányzott: nem nyomtam se igent, se nemet. Ellenállásom mögött csak részben érhető tetten határozott meggyőződés, bár a szavazás előtt néhány perccel még pontosan tudtam, hogy tartózkodni akarok. Aztán a teremben uralkodó hangulat elbizonytalanított, így lett belőle “szavazástalanság”. De erről már vallottam a Transindex riporterének. Nem az eredmény zavar – kétségtelen, hogy a kétoldalú megállapodás diplomáciai megalapozása eléggé gyurcsányos-tariceanus felületességgel történt – hanem a bizonytalankodás. Tanulság a jövőre nézve: higgadt elemzés, következetesség. bármilyen is a külső környezet.

Az április 2-i vasárnapon időközi polgármesterválasztás volt Fényen és a hozzá tartozó Torontálkeresztesen. A községnek alig egyötöde magyar, mégis eddig magyar polgármestere volt az egykori néptanácselnök személyében, FSN/PDSR/PSD szinekben. Ki tudja hányadik mandátuma a tavalyi árvíz utáni zűrzavarnak esett áldozatul. Jelöltünk, Mészáros Pista – tulipános szerelésben – derekasan küzdött. Pénteken (március 31) a templomtéren kampányzártunk a Bokréta néptáncosaival, a fél falu meglepő lelkesedéssel és rendületlenül nézett-hallgatott minket az egyre erősödő esőben – igaz, éppen kenyérosztás készült, arra vártak. De azért minket is szerettek, a táncos legények és leányok népszerűségi indexét alulról közelítettük (amúgy bejutottunk a második fordulóba, ami szép eredmény).

Rövid és eseménytelen bukaresti munkalátogatás (április 3-4) után szerdán délben Antal árpi képviselő kollégámmal elindulunk Budapest felé. Rövid brassói majd marosvásárhelyi megállás után alacsonyan repülünk Kolozsvárig, hogy az Orbán-Gyurcsány vitát ott nézzük meg. Utána nem vagyunk nagyon lelkesek. Vigasztalom a fiúkat: nincs nagy baj, Viktor magától nem tud ilyen gyenge lenni, tehát valami stikli kell legyen a dolog mögött, egy újabb dupla (tripla?)csavar, amit csak azok értenek, akik kitalálták. Tölgyessy Péter megaszonta, hogy ilyen furfangos kampányt még nem látott a világ. Azért a rossz érzés munkál bennem, tapasztalatból tudom, mikor belső énemtől eltérő szerepet kellett eljátszanom, soha nem sikerült meggyőzőt alakítani. Székely István barátom, mint mindig, most is okosat szól: a győztesnek mindig igaza van, a választási győzelem minden kampány-marhaságot legitimál. Várjuk ki a végét.
Átautózzuk – én átalszom – az éjszakát, Zilah majd Szatmárnémeti érintésével érkezünk reggel a Fővárosba. Intravénásan fogyasztjuk a kávét, majd barátokkal találkozunk. Nekem délben jelenésem van a közszolgálati televizorban (MTV2, Határátkelő). Magyarok az végeken, a Temesi Bánságban. Sikerül a fontosabb témákat és üzeneteket (Temesvár mint hídfőállás, elitképző Magyar Kollégium, eurorégió – tartalommal feltöltendő keret, stb) elfogadhatóan elmondani, jut még egy bekezdés a kemény részeitől (kulturális autonómia) megfosztott kocsonyás kisebbségi törvény rémálmának is. Kár, hogy otthon, Temesváron nemigen fogyasztanak ilyesmit, mármint az MTv2-t. Jó találkozni barátokkal (Halzl Józsi bácsi, Szarka László, Orosz Ildikó Kárpátaljáról, Kü Lajos, Kovács Krisztián), a kárpátaljai választásokról beszélgetve rádöbbenek, hogy az ukrán demokráciának milyen rejtett tartalékai vannak. Mi ezt a szakaszt Romániában átugrottuk, pedig a jogállam itt sem piskóta.
Indulok vissza Temesvárra, útbaejtve Szegedet, ahol a polgári oldal választási esélyeit latolgatjuk a polgármester kihívójával, KalmárFeri barátommal egy kávé mellett a FIDESZ-székházban.

A hétvége otthoni dolgokkal telik (fogadóóra, elnökségi ülés, egyebek). Ismét lehangol egy kicsit, hogy mennyire kevés a kommunikációs csatornánk a nagyvárosban egyenletesen szétszórt és közösségileg alig szervezett 25 ezres temesvári magyarság felé. Az elmúlt 16 évben eddig még minden RMDSZ-elnöknek vagy közéleti szereplőnek – jómagamat is beleértve – beleszorult a fejszéje ebbe a fába, amikor belevágta. Ismét felírom a to do list elejére, ki tudja, hányadszor…

Vasárnap (április 9) ismét Budapest. Testközelből kell ezt nézni. Nem csekély a tét. Délután baráti társaságban megtesszük a tippeket, mint négy évvel ezelőtt. Az MDF bejutására csak egyikünk – a politika dolgaiban legkevésbé járatos vállalkozó – tippel, a többiek, az okosok és tapasztaltak, megmosolyogjuk. BZSA barátom emlékeztet egy előbbi fogatásunkra: egy láda sör a tét. Ő mindenképpen jól jár, ha a jobboldal nyer, akkor azért, ha pedig a baloldal, marad a sörökkel. A reformos csapat majdnem teljes felállásban ismét együtt, amint az ilyenkor lenni szokott. Az exitpollok nem tesznek boldoggá, bár kellőképpen ellentmondásosak. Aztán kezdenek érkezni az eredmények és erősödik a deja vu érzés. Mintha ezt már átéltük volna. Árpiból feltör a szociológus, táblázatokat vezet, görbét rajzol. Nincs idegem követni, elmegyek Lázár Imrével beszélgetni az erdélyi települések virtuális kiterjesztéséről a nagyvilágban. Rezonálunk a témára, megállapodunk, hogy nyugodtabb környezetben és időpontban majd részletezzük. Imre csak akkor billen ki rendíthetetlen nyugalmából egy pillanatra, amikor az MDF eléri az 5%-ot. Nagy az öröm, bár vannak józan hangok is. Lehet, hogy Ibolya menti meg a hazát?

Elindulunk Újpestre, a FIDESZ headquarterébe. Közben hallgatom az autórádión Gyurcsányt: “megbukott az egy a tábor, egy a zászló, egy a nemzet”. Bekattan az MSZP alkotmánymódosító javaslata. Nemsokára kapom az smst. Másnak is feltűnt, nemcsak nekem. Idejében érkezünk, Orbán éppen értékel. A lelkesedés nem szárnyal, az üdvrivalgás csak akkor tör ki, mikor megfújja a gyülekezőt másnapra a Várba. Nincs elveszve a meccs, bár a fiúk rendesen megnehezítették a dolgukat. Állítólag Orbán ilyenkor kezdi elemében érezni magát. “Mindössze 75 mandátumot kell megnyerni, ez a múltkor sikerült, miért ne sikerülne most is.” Végignézek a tömegen. Érzem bennük a dühöt, bár nemigen mutatják. Átérzem a helyzetet: soha nem dolgoztak ennyit, soha nem voltak ilyen szervezettek, az eredmény mégsem az, amit vártak. Tudat alatt – egyesek tudatosan is – leginkább saját stratégáikra dühösek. Innen kell felállni és továbbmenni.
Elemzünk egy kicsit a marosvásárhelyi sapientiás gyerekekkel. Megállapítjuk, ha ugyanaz a stratégia – egyedül, szatelitpártok nélkül nyerni – másodszor sem nyerő, akkor lehet, hogy a baj a stratégákkal van és nem a választópolgárokkal. Eszembe jut Székely barátom maximája: a balfogásokat csak a győzelem legitimálhatja.