Hé 3 ápr 2006
Múlt szerdán (március 29.) – mint már utaltam rá – a Horia Rusu Alapítvány kerekasztalt szervezett az korrupcióellenes harc és az emberi jogok viszonyáról. Hallgatva az amúgy érdekes, de meglehetősen hosszú lére eresztett szövegeket, jó alkalom volt merengeni egy kicsit arról a dilemmáról, amivel a törvényhozó általában, de Romániábanaz az utóbbi időben az átlagnál nagyobb gyakorisággal szembesül: hol a kompromisszum határa, amikor a bűnüldözés (vö. korrupcióellenes harc) hatékonyságának növelése érdekében korlátozod az egyetemes szabadságjogokat. Látszólag két tábor, két meggyőződés ütközik:
- az “egyesek” az elkötelezett, “küldetéses” bűnüldözők (Macovei és megszállott csapata) akik számára a hatékonyság növelése a prioritás, ennek érdekében folyamatosan a jogállamiság és a liberális demokrácia kereteit feszegetik (részletes vagyonnyilatkozatok, antikorrupciós fedett ügynökök, stb.;
- a “kettesek” pedig az elkötelezett emberjogi harcosok (Andreescu, Smaranda, Mircea Toma, Cristi Parvulescu és hasonló fazonok, az ún. “civil társadalom”) akik számára a prioritás az egyén szabadsága, tehát minimális korlátozást fogadnak el az állam részéről.
Normális szembenállás, a törvényhozó és végrehajtó dolga ezt optimizálni. Csakhogy itt és most az igazi harc nem az idealisták között folyik, hanem ezek háta mögött ellentétes érdekek mentén szerveződő legitim vagy illegitim politkai (gazdasági?) érdekcsoportok között. Az “egyesek” háta mögött van a politikai befolyását a jogállamiságot megkerülő eszközökkel növelni akaró hatalmi elit (Basescu és társai), a “kettesek” mögött pedig a volt kormány- (és állam)párt katonái, akik a kormányzati garázdálkodás közben megszerzett pozíciókat (CSM, ügyészség, Alkotmánybíróság, központi és dekoncentrált közigazgatás, stb) és zsákmányt védik és mentik a menthetőt. A két rejtőzködő tábor közötti érdekellentéteket jóval nehezebb összeegyeztetni mint az egymásnak ellentmondó elveket. Azt hiszem, hogy az RMDSZ-frakcióban vitáink egy része éppen ide vezethető vissza: tudatosan, vagy nem, egyesek valamely háttér-tábor szekértolóivá válnak és ez meghatározza döntéseiket, szavazataikat.
Másik adósságom a kisebbségek jogállásáról szóló törvénytervezet parlamenti elfogadtatásának taktikai elemeivel kapcsolatos. Vagyis arról, hogyan kellene a törvény lényeges elemeit (Kulturális Autonómia Tanács mint autonóm közigazgatási hatóság, általános és közvetlen, állami felügyelet alatt zajló választás, pontos döntési hatáskörök, a többi állami közhatósággal való viszony, finanszírozás, stb – ezeket ellenzik az ellenző “demokraták” – elfogadtatni. A tervezet képviselőházi vitájában jelenleg az ellenzők által az RMDSZ tárgyalóira rákényszerített és azok által elfogadott taktika az, hogy több hetes időhúzás után haladjunk a szöveg “puha” részeinek elfogadásával, miközben a “kemény” elemeket, melyekről még nincs politikai egyezség, félretesszük és majd meglátjuk. Az én állításom (meggyőződésem?), hogy ez a taktika nem vezet jóra, ennek jó eséllyel az lesz a vége, hogy egy amúgy sem túl kemény szöveg kocsonyás része marad, ami semmi újat nem hoz az eddig megszerzett nyelvi jogokon túl, viszont partnereink által hatékonyan kommunikálható, mint a bölcs kompromisszum eredménye. Ezért nem szabadna tapodtat sem haladni mindaddig, míg nincs egyezség a “kemény” elemekben, közben pedig változatos eszközökkel fokozni a belső (saját közösség megmozdulásai) és külső (ET, EP, EU Bizottság, stb) nyomást. Konfliktusaim a frakció többségével – főleg a megbízott tárgyalókkal – ebből az “apró” nézetkülönbségből fakadnak, mindeddig nem tudtam áttörni az előítéletek gátját az agyakban. Nehezíti a vitát, hogy az RMDSZ külső ellenzéke úgy ahogy van, elveti a teljes szöveget és nem is hajlandó kiállni annak előremutató és a paradigmaváltás esélyét hordozó elemei mellett sem. Lehet, hogy nekik van igazuk, de én nem így látom. Marad tehát a kettős szorítás, a kétfrontos harc, egykori vagy jelenlegi barátokkal, egykori és jelenlegi ellenfelekkel.
Hát ez egy kicsit bonyolultra és szárazra sikeredett. Akinek mégis sikerült elérnem ingerküszöbét, annak várom esetleges reakcióit.
A Gojdu Közalapítvány hányottatott képviselőházi sorsáról és az ezzel kapcsolatos újabb dilemmákról talán holnap. Addig is nyugodalmas jóéjszakát mindenkinek.
Jó látni azt, hogy bizony vannak dilemmái még a politikusnak is. Azt hittem, hogy a profizmus parancsa nem engedi meg kifele láttatni ezt.
A kisebbségi törvénnyel kapcsolatban: kezdetben valószínüleg eltalálták azon a szakértők akik figyelmeztettek erre, hogy nincsenek lealkudható elemek a törvényben.
Egyébként a törvénnyel az a bajom, hogy a Székelyföld problémáját teljesen mellőzi. Ha rossz kompromisszum születik és az rmdsz még a nevét is adná ehhez, illetve ha még azt is sikernek akarja majd eladni talán akkor lesz igazán kétséges a következő parlamenti választás illetve akkor lesz majd dilemmában a székelyföldi választó.
Én valahogy úgy képzeltem, hogy most a belépés előtt egy Kiegyezést kellett volna kössön a hatalom az erdélyi magyarsággal. Mint a távolugrásban: eddig tartott a nekifutamodós rész (az aprózás politikája), és most kellett volna megoldani a magyarság (tömb és szórvány) kérdését egyszerre.
Ha ez nem így történik, akkor továbbra is kijátszhatók a ,,mit akarnak már megint?”, ,,ezt már megoldottuk” kártyák és ne felejtsük a székelyföldi románság örök problemázását sem (meddig kell még rosszul érezzem magam azért hogy ,,elnyomónak” tartanak)?
Kiegészítve egy kicsit a fentieket:
a székelyföldi helyzet nincs megoldva, sem a magyarság, sem a románság nem érzi ezt így.
A Konzervatívok javaslata nyomán született megállapodás, (hogy minden helységben alanyi jogon bejuthat egy román képviselő) úgy enged a székelyföldi magyar pozicióból hogy, a székelyföldi magyarságnak semmit sem ad.
Kérdéses ezt az elvet a szórványban fordítva (a magyarok javára) fogják-e alkalmazni, az erre tett igéretet pedig eltehetjük emlékbe.
Esetleg ha nagyvonalúak lennénk -mi székelyföldiek- akkor el lehetne fogadni a fenti választójogi törvény módosítást -mint a kisebbségi törvény árát- de csak arra gondolva, hogy akkor a kult. auto. tanácsok érintetlenek maradnak és legalább a szórványunk jól jár.
A kérdésem az tehát, éri annyit a szórványnak ez az egész, hogy Székelyföldön kössünk egy rossz komromisszumot?
A külső ellenzék is lehet, hogy ezt a kérdést kéne feltegye.
Nehéz a szuveranitás és a szuveranitásigény szembefeszülését föloldani. A baj az, hogy az egyik fél csak színleli a nekifeszülést. Már a másik tekintetétől visszafogja magát, mert mi lesz, akkor ha …, mi lenne, megfutamodás. Elég kimenni a tyúkudvarba és a kakasok megmutatják a mgoldást.
Tyúk csak annak jut, aki semmivel sem határozatlanabb, mint a másik. És azt is be tudja bizonyítani, hogy a határozottságához erő is társul.
És e tekintetben az ember semmivel sem különbözik egyik legtávolabbi rokonától.
Sajnos a romániai magyar “politikai elit” mögött nincs hátország. Jámbor, hivatozásalapul szolgáló szavazók és főnökszándék leső függelékeik vannak.
Hiányzik a strukturált, kötött alap. Ez az az ok, amiért olyan könnyen packáznak “érdekvédőinkkel” Bukarestben.
Szerintem a kocsonya nem születhet meg, és akkor se íze, se teste, ha főzése közben nincs folyamtosan benne az elegendő húst is tartalmazó csülök is.