Olvasom újra a legutóbbi bejegyzést a kutatásról Nastase sok háza közül néhányban. Nem fogok elmenni prófétának, bár bejött a jóslat. Nem érzem túl jól magam, sem az eredmény, sem a titkos szavazás miatt. A hétfői frakcióülésen egyértelműnek tűnt, hogy titkosan kell szavazni: a névre szóló szavazás mindig titkos – ez az elv és kész.

A Képviselőház keddi plenárisán, hallgatva Crin Antonescu liberális frakcióvezető érveit, kettő megragadott:
1. a választópolgár tudni szeretné, választottja hogyan szavazott ebben a kérdésben.
2. még tételezetten sem szeretne egy táborba kerülni azokkal, akik nemmel szavaznak.

Nem csak a választóim szeretnék tudni, hogyan szavaztam, én is szeretném, hogy ők ezt tudják. Most különlegesen, de általában is. Az elv, a szokásjog és a gyakorlat viszont az, hogy névre szóló szavazás titkos. Lehet-e, szabad-e eltérni az elvtől, bármilyen csábító a helyzet? – morfondírozok magamban, keresem a segítséget, de nincs kitől. Állítólag ezért küldtek, hogy ilyen helyzetekben képes legyek dönteni. (vajon Eckstein Péter blogszondázta ebben a kérdésben az olvasópolgárt? Ha nem, megért volna ez is egy kutatást)

Nehéz szívvel nyomom a gombot a titkos szavazás mellett. Most – két nappal a szavazás után – sem vagyok biztos benne, hogy jól döntöttem. Mert most már – nyilatkozhatok bármit – a választópolgár soha nem fogja biztosan tudni, hogyan szavaztam a házkutatás kérdésében. Most már csak remélhetem, hogy eddigi megnyilvánulásaim alapján azok, akiknek véleménye fontos nekem, tudják, hogyan szavaztam. Hogy csak egy módon szavazhattam, ha titkos volt is a szavazás. Egy súllyal több, amit a továbbiakban cipelni kell.

Kedd (március 7.) este nőnapi buli a Petőfi Házban. Nincs lelkierőm elmenni.

Szerdán a bizottság ülésére meghallgatásra hivatalos Radu Timofte SRI-főnök (a hírigazgató) és Virgil “Róka” Ardelean mester, a belügyi hírszerzés sokat megért főnöke. A március 15-i Székely Nagygyűlés nemzetbiztonsági vonatkozásairól kellene nekik beszámolni, néhány ellenzéki képviselő igénylésére. Nagy volt a várakozás, bevallom, egy röpke pillanatig én is elhittem, hogy eljönnek. Nem jöttek: Timofte hivatalosan külföldön szolgállt, nemhivatalosan megüzente, hogy hozzánk nem köteles jönni, csak Verestóyékhoz (a SRI-felügyelő Bizottsághoz), tehát nem is jön. Ardelean pedig egyedül nem szeret jönni, amúgy is elfoglalt, nyakán az amerikaiak és az EU.
Logikus a válasz, bár a bizottsági tagok hörögnek: ha eljönnek, szakmai presztizsük nem engedte volna azt mondani, hogy bizony nagy a székely veszély a nemzetbiztonságra, az ellenkezőjét – hogy minden rendben, jogállamban szólás és gyülekezési szabadság van – viszont a megrendelő (a román hatalmi centrumok valamelyike) nem engedélyezte. Igy nem jöttek. Állítólag jövő héten ismét próbálkozunk velük.
Csalódottságunkban ismét elhalasztjuk a sorozást és katonai szolgálatot szabályozó törvényt (nem kell megilyedni, nem változott a helyzet, békeidőben 2007 január 1-től a kötelező katonai szolgálat megszűnik) és végiggaloppozunk a Védelmi Minisztérium szerkezetét és működését szabályozó törvénytervezeten, majd elfogadásra javasoljuk, elvégre a nem a katonákra haragszunk.

Amint vége, leülök a gép mellé szöveget bütykölni a március 11-i EMNT nagygyűlésre, az ígéret szerint. Estébe nyúlik az idő, mikor abbahagyom, rohanni kell barátkozni (a Szlovénia-Románia baráti csoport tagjaként) a szlovéniai parlamenti küldöttség tagjaival, köztük van Pozsonyec Mária, a Mura-vidéki magyarok képviselője is, ezért külön kértek, hogy ne blicceljem el. Megyek. Rajtunk, magyarokon ne múljon a szlovén-román barátság.